Miután nagypéntek délelőtt eleget tettem szent kötelességemnek, és Modenában végigbarangoltam az Enzo Ferrari szülőházában kialakított csodás múzeumot, délután ugyanabba az irányba vettem az utat, ahová valaha Enzo: Maranellóba.

Mivel itt is várt rám egy kis feladat. Ugyan Luca Colajanni megizente sms-ben, hogy a Cavallino étterem nyitva, menjek nyugodtan, azt megint elfeledtem, hogy a szieszta szent, és mire odaértem, három elmúlt, és szépen bezártak. Mindegy, Maranellóban azért akad pár dolog, amivel kielégítheti az ember az étvágyát: például rögvest szemben a gyár, a bejáratnál a két ágaskodó lóval.
Ami itt nem meglepetés, hogy az utcán az ütött-kopott Fiat Pandák meg egyéb kocsik között fel-feltűnik egy igazi Ferrari, öblögetős-gurgulázós hangon startol a zöldnél, szinte borzongatja a fület.
De ennyi Ferrari? Hiszen itt is jön egy, ott is, amott is...
Megvan az oka!
Méghozzá a Pit Lane Red Passion vállalkozás, ami méltó módon a Via Dino Ferrarin található, körülbelül félúton a Galeria Ferrari és a fioranói tesztpályához vezető bekötőút, a Via Gilles Villeneuve között. Nem nehéz megtalálni, már csak azért sem, mert öt-hat tűzvörös Ferrari pompázik a bejárat előtti placcon, és láthatólag sokan sürögnek-forognak körülöttük. Igen, ugyanis ezeket a kocsikat el lehet vinni egy-egy körre. És valljuk meg, kinek ne lenne álma, hogy egyszer az életben megtaposson egy Ferrari-gázpedált, pláne Maranellóban? (Oké, biztos vannak ilyenek, akiknek nem álma, de most őket felejtsük el...)
A dolog persze pénzes történet, mint majdnem minden, ami a Ferrarival összefügg: elvégre ez a világ egyik legdrágább sportkocsija, és az imidzs, amit képvisel, az szinte megfizethetetlen. Olaszországnak, Maranellonak mindenképp. Legyen annyi elég, hogy egy 10 perces sétakocsikázás 2012 tavaszán 70 euróba kerül, tehát bő 20 ezer forint - és nyilván, a Ferrari-volán mögött eltöltött idő hosszával arányosan nő a tarifa. Adott napokon pedig a tesztpályára is be lehet menni őrjöngeni (elvégre ott nincsenek közlekedési táblák...), de ahhoz már tényleg vaskos buksza kelletik.
A Pit Lane Red Passion csapata tehát igencsak elfoglalt ennek a húsvéti hosszú hétvégének az első napján, de a magyar újságírót nagy becsben tartják. Erik, a médiafelelős egy merő mosoly, nagy szemöldökemelgetéssel bizonygatja - mintha ugyan kellene - életem kalandjában lesz részem. Míg zajlik az akció adminisztrációs előkészítése - lemásolják a jogosítványomat, szabályszerű szerződést állítanak össze -, kicsit körülnézek a főhadiszálláson. A legnagyobb falfelületet teljesen megnyugtató módon egy Gilles Villeneuve-poszter foglalja el, Gilles egy 312T3-ast gyűr, bólintós fejmozdulattal. A bárban is minden ferraris, még a kávé is, és van egy bolt, ahol ahol megfelelő mennyiségben áll rendelkezésre a ferraris ruházat, ha valaki hamarjában tetőtől talpig be szeretne öltözni. A falakon meg további fotók, a kuncsaftokról, meg egy-egy díszvendégről, akiknek azonban vélhetőleg nem olyan nagy esemény Ferrariban ülni, mint mondjuk egy Fernando Alonso nevű kedves látogatónak.
Aztán Erik azt kérdezi, melyik autóval óhajtok menni, mire szerényen azt felelem, hogy rájuk bízom, bármelyik csodás lesz.
- Oké, akkor legyen a legjobb - jelenti ki, és rámutat a 458Italiára. És egy hunyorítással meg fejbólintással jelzi, nem fogok csalódni.
- Hány lóerő? - teszem fel szinte megszeppenve a kérdést.
- 570 - jön a válasz, és egy újabb bólintás.
A szerződést gyorsan aláfirkantom, azt csak jóval később észlelem, hogy olyan kitételek is szerepelnek benne szép sorjában, mi van akkor, ha összetöröm a gépet (10 ezer euróig a kuncsaft állja a kárt), ha tönkre teszem a felnit, az 1200 euró, ha esetleg szétvágom a gumit, 500 eurót kóstál...
Erik bemutat Franznak, aki hollandus, ő a kísérő, mert, ugye, azt mondani sem kell, hogy senkire sem mernének teljesen egyedül rábízni egy cirka 70 millióba kerülő gépet.
Az első kaland bemászni a vezetőülésre. Valahol a mélyben van, majdnem az aszfalton ülünk, de csöppet sem szűkös, és nagyon kényelmesen kézre áll minden. Piros cérnával varrott fekete bőr a kárpit, a kormány fogása épp kellemes. Beszíjazzuk magunkat, Franz automatára állítja a váltót, aztán megnyom egy piros gombot a kormányon.
Akkor bődül fel az a bizonyos hang a hátam mögött. Érezni a gerincvelőben az egészet. Hogy itt most történni fog valami.
- Oké, kész? Mehetünk - int előre az "oktatóm", és én áthelyezem a fékről a gázra a lábamat. Újabb hördülés, és máris a féket keresem megint, hogy a kapuban megálljak, el kell engedni a Via Dino Ferrari forgalmát.
Gurulok a 458Italiával. A legkisebb gázpedál-érintésre felmorran a motor, a digitális sebességkijelző máris 60-70-es mutat. De jön a következő kereszteződés, fék, megállás, kanyarodás, kis gázadás, megint fék. Ahogy ez a hétköznapi közlekedésben teljesen normális. Csakhogy akkor minek ide az 570 lóerő? Mondom is Franznak, hogy szinte frusztráló ez a poroszkálás. Csak mosolyog:
- Kétségtelen, hogy ilyen körülmények között nem nagyon lehet kihasználni, ami ebben az autóban is rejlik.
- Mennyivel száguldott Ferrarival? - jön részemről a következő, ártatlan kérdés, miközben már Fiorano utcáin kanyargunk.
- Ha jól emlékszem, 325-tel. De az nem itt volt, hanem a német autópályán...
Végre kiérünk a településről, és kétszer két sávos "superstradara", ahogy az olasz nevezik.
- Now, go! - adja ki a parancsot mentorom, én pedig jó diák lévén, teljesítem.
Beletaposok a pedálba. A hatás igazából leírhatatlan. A motor egyszerre hörög és visít, negyedmásodpercenként érzem a hátamban, ahogy felfelé vált: taktaktaktaktak... Épp csak oda merek pislantani a sebességmérőre: 146, aztán sajnos, fékezni kellett, lámpa, Franz mutatja, hogy álljak csak oda az első kocsi mellé. Zöld - rajt! Eltépünk a többiektől, taktaktaktak, a hátamban érzem a nyers, semmi mással össze nem hasonlítható erőt, ahogy tol előre, vágtatnak mellettünk az épp csak kizöldült fák. Ez ismétlődik néhányszor, végül is gyorsulási versenyben veszek részt, úgy látszik, ez is hihetetlen, ha már nem versenypályán vagyunk...
A visszaút ugyanígy zajlik, csak szép "lassan", forgalomban nem illik 150-nél gyorsabban repeszteni.
Lakott területen aztán jön megint a poroszka, meg egy kis társalgás.
- Mit szólnak ehhez a rendőrök?
- Nem könnyű... Igazából nem szoktak piszkálni bennünket, tudják, ez miről szól. Inkább a helyi lakosok morgolódnak a száguldozás miatt, velük sokszor meggyűlik a bajunk, reklamálnak. Próbáljuk kordában tartani a kuncsaftokat, hogy a városban fogják vissza magukat.
- Baleset volt már?
- Komolyabb incidens nem történt, szerencsére. Az persze előfordul, hogy egyesek túl nagy sebességgel veszik be a kanyart, ráhajtanak a padkára, és azzal kinyírják a gumit, sőt a felni is szokott sérülni.
- Jól vezet az átlagember?
- Nyilván, többnyire gyakorlott sofőrökről van szó. A fő gond, hogy mindenki tíz percben vagy fél órában akarja megmutatni, hogy milyen istenien bánik egy ilyen géppel, alig gyengébben, mint Alonso...
Valahol ezt is meg lehet érteni. Mert a kiszabott idő hamar letelik.
Visszakanyarodok a Pit Lane Red Passion elé, leállítom a 570 lóerő dohogását.
- Not bad? - kérdezi Franz, mint ahogy Erik is, aki már várja, mit mondok, miután kihámozom magam a pilótafülkéből.
Mit is lehet erre felelni?
Nem rossz?
- Mad! - mondom szinte ösztönösen, amit érzek.
És ezzel egyet tudnak éreteni.
- Yes, it's really mad!
Elbúcsúzom, mert a nagyüzem folyamatos. A Ferrarik ki-begurulnak a kapun, az álomkergetők jönnek a világ minden szegletéből, hogy megajándékozzák magukat húsvétra.
Nem piros tojásra vágynak, hanem egy piros autóra, amit itt megkaphatnak. A gerincvelőbe oltva.