Fernando Alonso előtt egyetlen spanyol Forma-1-es pilótáról érdemes
megemlékezni: Alfonso Antonio Vicente Eduardo Angel Blas Francisco de Borja Cabeza de Vaca y Leightonról, azaz röviden Alfonso de Portago márkiról. Aki 55 éve lelte halálát az utolsó Mille Miglia körversenyen.

A „Fon” – mert így nevezték Európa és Amerika elit köreiben – mindennel foglalkozott, ami egy úrifiú passzióiba beletartozott. Golfozott, síelt, bobozott, de a szívéhez a legközelebb a gyors autók álltak. No meg a nők – de ez már tészta. Londonban született 1928. október 11-én, de aztán az elegáns francia üdülőhelyen, Biarritzban nőtt fel úgy, hogy egykettőre négy nyelven beszélt. Más kérdés, hogy az életet szintén nagy kanállal habzsoló apja, Antonio Cabeza de Vaca, miután Franco oldalán végigharcolta a spanyol polgárháborút (egyedül robbantott fel több tengeralattjárót), 1942-ben, betegen, orvosa szigorú tiltása ellenére részt vett egy lovaspóló versenyen, és ott halt meg. A spanyol amatőr bokszszövetség egy versenyt nevezett el az emlékére.
Portago anyja az ír származású Olga Leighton volt, akinek korábban született egy Sol (Nap) névre hallgató lánya. Ugyanis Olga egyszer már férjnél volt, és hogy ez is eléggé regényes legyen: az ura Francis John Mackey, aki több mint 40 évvel volt nála idősebb, amikor megbetegedett, főbe lőtte magát. Ez a tragikus esemény azonban már eleve multimilliomossá tette az asszonyt, mivel rá szállt a férje által alapított Household Financial cég.
Egyszóval, a cseperedő Portagonak két dologgal nem kellett törődnie: a ranggal és a pénzzel. Ám ahogy sokszor lenni szokott, ő saját jogon akarta megmutatni, mit is ér, annak ellenére, hogy minden az ölébe pottyant.
Nem ismert lehetetlent, ha kihívásokról volt szó.
Mindössze 17 éves volt, amikor 500 dollárban fogadott, hogy át mer repülni egy híd alatt. Zsokéként is próbálkozott, Aintree-ben kétszer is részt vett a Grand National Steeplechase versenyen, de aztán a versenyszerű lovaglással felhagyott, mivel súlyproblémával küzdött.
De akadtak bőven más sportágak. És már itt belép történetbe a wisconsini Beloit-ból származó Eddie Nelson, az amerikai háborús bombázó-veterán, akivel Portago nagyon fiatalon, a New York-i Manhattan Plaza Hotelben ismerkedett meg, ahol az obsitos Nelson liftesként (!) dolgozott. Nem tudni, mivel, de Nelson teljesen levette a lábáról az aranyifjút: a korábban piperkőc módra öltözködő spanyol lezser ruhákat, bőrdzsekit kezdett hordani, és az elegáns, keleti cigarettáról is átszokott az amerikaira. Többen felfigyeltek rá, hogy Portago kifogástalan angol beszéde is „leromlott” azután, hogy sülve-főve együtt volt Nelsonnal.
Aki először bokszolni tanította meg, majd egy olyan új világgal ismertette, mint a bobozás.
Ebbe Portago olyannyira beleszeretett, - hogy immár autóversenyzőként – részt vett az 1956-os téli olimpián Cortina d'Ampezzoban, és a kettes bobok között (mindössze húsz próbacsúszást követően!) egy 4. helyet könyvelhetett el. Több unokatestvérét is rábeszélte a bob-sportra, így történhetett, hogy a nem éppen alpesi Spanyolországnak ebben az időben erős bob-csapata volt. Egy évvel később, alig néhány héttel a halála előtt a St. Moritz-i bob-világbajnokságon ugyanebben a kategóriában pedig bronzérmet szerzett!
De térjünk rá végre az autók világára.
Nyilván, lehetőségeiből adódott, hogy mindig a dolgok közepébe csöppent. 1953-ben épp ott volt a New Yorki-i Motor Show-n, ahol megismerkedett Luigi Chinettivel. Enzo Ferrari régi cimborája volt az, aki megalapozta a maranellói cég amerikai karrierjét, és koránt sem mellesleg ő maga is Le Mans-i 24 órás győztes volt. És hát, úgy látszik, akkoriban így mentek a dolgok, Chinetti egyszer csak megkérdezte Portagot, nem lenne-e kedve társulni vele a mexikói Carrera Panamericana körversenyre. Már mért is ne lett volna? Ugyan a versenyből műszaki hiba miatt kiestek, de Portagónak felettébb megtetszett az egész, és gyorsan vett magának 4.5 literes sport Ferrarit, és ezzel a kocsival vett részt az 1954-es Buenos Airesi 1000 kilométeres futamon, Harry Schell-lel közösen, és rögvest 2.-ként értek célba! Erre fel felvértezte magát még egy Maseratival is, úgyhogy a két járgánnyal versenyezgetett: nyert Nassauban és Metzben is a sportkocsik számára kiírt Tour de France-on, de elég sokszor kiesett, és törte is a masinákat. A szaksajtó „két autós pilótának” keresztelte el, mivel egy-egy futam alkalmával egy kocsit biztos tönkre tett kőkemény vezetési stílusával: nyírta a féket, a kuplungot, a motort, vagy egyszerűen csak összetörte a gépet.
Az 1955-ös évben aztán már komolyra fordult a helyzet. Maga Enzo Ferrari vette kézbe de Portago sorsának irányítását. Mondjuk, már a kezdet baljós előjelekkel indult. A Forma-1-es géppel, amit – első menetben – eladott de Portagonak, a márki a silverstone-i International Trophyn súlyosan karambolozott: kirepült a 140-nel száguldó kocsiból és a lábát törte – ezért három hónapot ki kellett hagynia. De amikor versenyzett (sportkocsikkal) és célba is ért, akkor vagy az 1. vagy a 2. helyen. Aminek meg is lett a jutalma, hiszen 1956-ra egy olyan Ferrari-csapat ötödik tagja lehetett, ahol a húzónevek ezek voltak: Fangio, Collins, Musso és Castellotti. Kétségtelen, hogy sikereket is főképp a sztárok aratták, de Portago legjobb eredménye egy megosztott 2. hely lett a Brit Nagydíjon, mivel átadta az autóját a lerobbant Collinsnak. Sok bizonyítási lehetősége egyébként nem volt, hiszen mindössze 5 Forma-1 futamon vett részt.
1957 májusában került sor a hírneves olaszországi országúti körversenyre, a Mille Migliára. Portago nem akart indulni a hihetetlenül veszélyes száguldásban: becslések szerint akár tíz millió olasz is ott drukkolt az utak mentén az elrobogó gépeknek, egész hadseregnyi rendőr és katona próbált ügyelni a biztonságra – mint tudjuk, hiába. De Portagot nem lehetett gyáva fickónak titulálni, mégis így nyilatkozott Ken Purdy amerikai tollforgatónak: - Nem szeretem a Mille Migliát. Lehetetlen rá felkészülni, mert úgy, ahogy az olaszok ismerik a saját útjaikat, egy idegen sosem fogja tudni a leckét. Ahogy Fangio is szokta mondogatni, ha az emberben a legkisebb kétségek is dolgoznak, nem képes teljes sebességgel vezetni. Ráadásul a Mille Miglia során száz és száz olyan kanyar van, ahol csak egy kicsit kell megcsúszni ahhoz, hogy néhány tucat nézőt halálra gázolj. Remélem, hogy soha nem kell részt vennem ezen a versenyen!
Hát, nem így történt.
Enzo Ferrari ugyanis gyakorlatilag megfenyegette de Portagot, amennyiben nem indul a Mille Miglián, akkor vége a kapcsolatuknak. A modenai Hotel Reale levélpapírján szerelmének, a modell Dorian Leigh-nek, 1957. május 8-án géppel írt levélben így szerepel mindez: „Ferrari me fuerzan corer en la Mille Miglia…”
Egyszer így beszélt: - Nem szeretnék egy baleset áldozata lenni. Idős korban halok meg, úgy érzem, vagy ha nem, esetleg kivégeznek az igazság valamely szörnyű sárban tiprása által!
Ugyanakkor épp Eddie Nelson volt az, aki egy ízben „viccelődve” arról beszélt, hogy de Portago egészen bizonyosan nem éri meg a 30. életévét…
Ott voltak tehát a startnál Bresciaban, a többi 293 indulóval, és a Ferrari 335S-re felragasztották az 531-es rajtszámot, ami egyben az indulás idejét jelezte: 5 óra 31 percet. Az első autókat már az előző este, 11 órától indították folyamatosan, ami tehát azt jelentette, hogy de Portagoék előtt temérdek, náluk jóval lassúbb kocsi haladt már. Az utolsó induló a Maseratit hajtó Moss-Jenkinson duó volt, de a nagy favorit 7 kilométer után kiesett törött fékpedállal – le is repültek az útról, szerencsére, senkinek sem esett baja.
Ez egyben azt is jelentette, hogy a verseny a Ferrarik között látszott eldőlni. Collins, von Trips, Gendebien és az ősz Taruffi is remek formában versenyzett. A római ellenőrző ponton jött az újabb hollywoodi epizód. A tömegből egyszer csak kivált Linda Christian, a mexikói születésű amerikai színésznő, akit akkoriban többször is együtt láttak de Portagoval – a sztár épp elvált, egyébként ő volt az első James Bond-adaptáció női főszereplője.
A kamera által is megörökített jelenetben Christian odafut a Ferrariban ülő, indulásra kész pilótához, hozzá hajol és megcsókolja. De Portago is int neki, aztán elfüstölnek a tömeg sorfala között.
Az Appennineken átkelni nem volt egyszerű feladat: a magasabb részeken enyhén havazott, amúgy meg többnyire esett, így érkeztek meg az utolsó állomáshelyre, Bolognába. Ekkorra de Portagoék visszaestek az 5. helyre, a régi rivális, a belga Olivier Gendebien mögé, aki ráadásul egy gyengébb Ferrarival volt úton. A helyszínen maga Enzo Ferrari adta ki az utasításokat, aki arról magyarázott a spanyolnak, hogy húzzon bele, mert Collins kocsija rendetlenkedik, nem valószínű, hogy célba ér, és azt sem hagyhatja, hogy Gendebien ilyen megalázó módon utasítsa maga mögé. (Feljegyezték, hogy Enzo nem sokkal korábban a belga pilótát is azzal tüzelte, hogy nagy szégyen érné, ha a zöldfülű de Portago, aki először indul a Mille Miglián, megelőzné). De Portago annyira izgatott a lett a főnöki ukáz hatására, hogy nem engedte, hogy a hegyi szakaszon tropára ment gumijait új Englebertekre cseréljék le: energikus mozdulatokkal elhessegette a szerelőket, és vadul a gázba taposott. Már csak a Pó-sikság volt előttük a célig. Parma táján valóban látták Collins lerobbant Ferrariját, ami megacélozhatta elszántságát, ráadásul tudták, hogy Gendebien sem lehet nagyon sokkal előttük: még oly sok minden történhetett a befutóig…
A sík terepen előbb Cerlongo falucska román kori harangtornya tűnt fel, majd több széles kanyarral innen vezetett a 236-os számú országút tovább Guidizzoloba. De Portago 335 S autója 250-nel száguldott, amikor egy balkanyarban a bal hátsó gumi szétrobbant (bár volt olyan magyarázat is, hogy akár csak Collins esetében, a tengely mondta fel a szolgálatot). A Ferrari kivágódott, és a kőből készült kilométerkövet is kitépve az út mentén álló tömegbe csapódott. Rettentő eredménnyel. A két versenyzőn kívül kilenc felnőtt és öt gyermek halt meg, az összeroncsolódott autó az út mögötti csatornában állt meg. De Portago és Nelson teste teljesen szétroncsolódott, a spanyolé szó szerint két részre szakadt… Húsz súlyos sérültje is volt a balesetnek.
Az össznépi felháborodás nem ismert határt. Egy jellemző szalagcím a Corriere d’Informazione-ből: A Mille Miglia – férfiak és gyermekek temetője: ELÉG!
A dolog horderejét mi sem mutatta jobban, mint hogy a képviselőház és a szenátus is egyöntetűen a Milla Miglia azonnali és végleges betiltását követelte. És ami még súlyosabb volt, hogy a Vatikán támadásba lendült, az Osservatore Romanoban dörgedelmes írás jelent meg az autóversenyt ostorozva, külön elátkozva a sátán szerepében feltüntetett Enzo Ferrarit (hozzátartozik a történethez, hogy két hónappal korábban a modenai pályán a nagy olasz reménység, Eugenio Castellotti lelte halálát egy jelentéktelen teszt során, amire a Commendatore rendelte haza a menyasszonya mellől…).
Maga Enzo így írt minderről a Piloti, che gente… című önéletrajzában: - Perbe fogtak az 589. és 590. és a 81. törvénycikkely alapján, miszerint a fő vádpont az volt, hogy nem megfelelő módon használtuk a versenygumit, mivel az csupán 220 kilométeres sebességre lett tervezve, és de Portago legalább 250-nel vagy még gyorsabban hajtott vele. Több mint egy évtized telt el aztán, mire véghetetlen sok vizsgálat után az államügyész kijelentette, hogy én magam, a Ferrari cég, valamint az Englebert gumigyár sem felelős a történtekért. Kiderült ugyanis, hogy a kerék azon a fém fényvisszaverőn hasadt ki és lett defektes, amit újításképp a felezővonalba építettek be, de kiállt az éle… A guidizzoloi eset kellett hozzá, hogy ezeket a veszélyes elemeket eltávolítsák az olasz utakról.
És így emlékszik vissza de Portagora, az emberre, a versenyzőre: - Mindig akadtak gentlemen pilóták, akik tényleg nagyon jól tudtak vezetni. A márki is ilyen volt. Egy különös karakter, a veszélyt szinte nem érezte, ugyanakkor az a kép, ahogy a sajtó csak Don Juanként ábrázolta, szerintem igazán túlzó volt. Jó pilótának tartottam, és nem tudom, hová fejlődött volna. Nagyon szomorú, hogy nevének hallatán az ’57-es Mille Miglia tragédiája jut mindenkinek eszébe; de hát ez is érthető…
Alfonso de Portagot a tragédia után három nappal, május 15-én temették el a madridi San Isidro temetőben. Feleségétől, Carrol McDanieltől született gyerekei közül Andreá vált híressé később, modellként az 1977-es Nina Ricci-kampány arca volt. Anthony 1990-ben halt meg AIDS-ben, míg Dorian Leigh-től 1955-ben született Kim nevű fia kábítószer-fogyasztóvá vált, és 1977-ben kiugrott New York-i lakásának ablakából.
De Portago annak ellenére, hogy nem ért el világra szóló sikereket, tragikus halálával legendává vált. A St. Mortiz-i olimpia bob-pálya egy részét róla nevezték el, mint ahogy a spanyol Jaramaban a 7. kanyar viseli a nevét.
2001-ben, 44 évvel az események után Andreá de Portago vendégként volt jelen a Mille Miglia emlékversenyen – de mint elmondta, nem csupán apja emléke akart tisztelegni, hanem mindazokra emlékezni, akik áldozatai vagy szenvedői voltak annak a szörnyűségnek, ami Guidizzolo határában történt 1957. május 12-én, délután 16 óra 4 perckor.