Mike Hawthorn mindössze 23 évesen toppant be a Forma-1-be, és első évében, azaz 1952-ben olyan remekül versenyzett, hogy Enzo Ferrari sasszeme rögtön meglátta benne a jövő bajnokát. Holott Maranelloban akkor volt karrierje csúcsán Alberto Ascari, és egy sereg kiváló olasz pilóta állt rendelkezésükre, de Enzo lecsapott az ifjú angolra.

Hawthorn 1953-ban, miközben Ascari továbbra dominált a bajnokságban, és játszi könnyedséggel nyerte második bajnoki címét, észre tudta vétetni magát, még hozzá futamgyőzelemmel. A Francia Nagydíjon, Reimsban csak 7-ként indult, azonban a nagymenők gondokkal küzdöttek, és a 24 éves Hawthorn számára külön dicsőséget jelentett, hogy az elsőségért Juan Manuel Fangioval csatázott úgy, hogy három óra után a legutolsó kör utolsó kanyarjában sikerült az argentin maestro elé kerülnie és nyernie!

Még egy évet maradt, és nyert is az 1954-es Spanyol Nagydíjon, de ebben az évben meghalt rajongásig szeretett apja, amitől mély depresszióba esett, sokat ivott. Nyilvánvaló volt, hogy változásra van szüksége, azért engedett az otthon hívásának, és visszatért Angliába: Vanwall-lel és BRM-nel próbálkozott, messze nem olyan sikerrel, mint ferraris korában. Ráadásul 1955-ben részese volt a a Le Mans-i 24 órás versenyen annak a karambolnak, ami az autóversenyzés történetének legsötétebb epizódja lett, miután a vele ütköző Pierre Levegh Mercedes a főtribünre kirepülve 86 néző életét oltotta ki…

E szomorú intermezzo után nem volt túl meglepő, hogy mivel Fangio 1956 végén bajnokként távozott Maranelloból, Enzo Ferrari az egyszer már bevált pilótát, Hawthornt hívta vissza helyére, ahol a vele nagyjából egykorú Peter Collins és a nagy olasz reménység, Eugenio Castellotti csapattársa lett. Azonban ez a szezon nem sikerült valami fényesen, a Scuderia egyetlen versenyt sem tudott nyerni, Castellotti pedig meghalt egy ostoba tesztbalesetben a modenai pályán.

Hawthorn nagy és egyben horrorisztikus éve a következő lett. Annyi ferraris szezon után már No.1. pilótának számított, noha ú maga is úgy érezte, hogy csapattársaihoz inkább barátság fűzi. Különösen igaz volt ez Collinsra, amivel csak „mon ami mate”-nek, „jópajtásomnak” szólították egymást.

Azonban amilyen sikeres volt az 1958-as év a Ferrari számára, legalább ugyanolyan gyászos is. Castellotti sírján alig hervadtak el a virágok, amikor a Francia Nagydíjon, megint csak Reimsban, Hawthorn nem tudott örülni újabb győzelmének. Luigi Musso, akit nem csak tetemes, szerencsejátékból adódó adósságai, hanem Enzo Ferrari szavai is feltüzeltek, mindenképp nyerni szeretett volna, és szinte eszelős módon üldözte a versenyben vezető Hawthornt – amíg a hosszú start-cél egyenes végén besokallt, és kirepült a kukoricásba, ahol azonnal szörnyet halt. Mindössze két futammal később kísértetiesen hasonló jelenet ismétlődött meg: ezúttal a kedves cimbora, Collins vesztette el uralmát a Ferrarija felett, és Hawthorn szeme láttára vágódott a fák közé – Peter a bonni klinikán halt bele sérüléseibe.

A bajnokságban eközben Stirling Moss volt a legnagyobb ellenfele, aki korának tán legkompaktabb pilótája volt, bármilyen kategóriában, szinte bármilyen, kicsit is esélyes autóval képes volt a győzelemre. Vanwalljával egyre-másra nyerte a versenyeket, négyszer győzedelmeskedett, ám hiába, emellett többször kiesett, viszont Hawthorn ötször lett 2., és az akkor még 1 pontot érő leggyorsabb kört is öt alkalommal érte el.

Hawthorn a mindent eldöntő, casablancai futamra kivételesen nem új barátnőjével, a 21 éves Jean Howarth-szal együtt érkezett. Azonnal a Ferrari által bérelt garázsba ment, ahol döbbenettel tapasztalta, hogy az autójára a 2-es rajtszámot festették, amivel Musso és Collins is halálát lelte. Kereken megtagadta, hogy 2-essel versenyezzen.

A futam során az ifjú Phil Hill feladata volt, hogy Mosst kergesse, hátha hibázik vagy elromlik a kocsija, míg Hawthorn futja a maga versenyét. Aztán amikor eljött az ideje, a 49. körben maga elé engedte a britet, hogy a 2. hellyel bebiztosíthassa a bajnoki címet.

A levezető kör után a boxba visszatérő, újsütetű bajnokot Tavoni, a sportigazgató lelkes örvendezéssel, hangos Bravissimo!-kkal fogadta. De Hawthorn, még mielőtt kiszállt volna a Ferrariból, közölte vele, hogy itt és most visszavonul. Mint mondta, különös kegye a sorsnak, hogy egyetlenként élte túl ezt a rémséges évadot azok közül, akik elkezdték – meg akart nősülni és békésen éldegélni Farnhamban.

Ezzel szemben 1959. január 22-én Jaguár Mak 1 gépével egy nyűgös téli napon elindult, hogy találkozzon Peter Collins özvegyével. De sosem találkozott vele, mert útközben – minő véletlen – összehozta a sors Rob Walkerrel, aki szintén errefelé volt úton egy Mercedesszel. Hawthorn meg akarta mutatni neki, ki az utak királya. De elszámította magát, és Guildfordnál (ott, ahol harminc évvel később John Barnard irodája állott) kirepült az útról és szörnyethalt.

Anglia első és a Ferrari harmadik világbajnoka még 30 éves sem volt.

A Commendatore így emlékezett rá egy negyedszázaddal később:

– Tehetség és hullámzó teljesítmény, ilyen volt. De közben igazi versenyzőalkat, aki sosem ijedt meg az ellenféltől, pontos volt és precíz, kivételes reflexekkel. Néha kissé hamar feladta a harcot…

* * * * *

A Ferrari F1-es csapatáról és pilótáiról bővebben

a FERRARI 70 című, 2017-ben megjelenő kötetben olvashatnak majd!