Senki meg nem mondaná róla, de elmúlt 70 éves. Az 50. F1-es évadán is túl van fotósként, 2012 végén valószínűleg befejezi. Ő Rainer W. Schlegelmilch, aki a sportág történetével együtt maga is legenda lett. De van követője, a fia: Boris.
- Gondolom, bármilyen rég is volt, emlékszel még a kezdetekre...
- Hát persze. Az ember sok mindent köszönhet a barátainak, én a szakmámat. Végzős fotóriporter voltam, amikor egy haverom megkért, kísérjem el az 1000 km-es nürburgringi sportkocsi-futamra. Itt mindössze két portré készítettem, de megkapott a hangulat, ez az egész világ. Úgyhogy néhány héttel később, immár a saját szakállamra elmentem az F1-es Belga Nagydíjra, Spába. És attól fogva gyakorlatilag minden futamon ott volta, ami nem csekélység. Az archívumomban 2 millió körüli felvétel szerepel. De bevallom, a leginkább manapság is az arcok érdekelnek.
- Kétmillió fotó... Létezik ennyi kép között olyan, hogy „a” legjobb?
- Sok kedves képem van, az biztos. De nagyon szeretem azt a fotót, amit az 1985-ös Monacói Nagydíjon csináltam Stefan Johansson Ferrarijáról, hátulról, mert azon oly csodásan látszik a turbómotorból kicsapó láng és a körötte repkedő szikrák.
- Több mint fél évszázada a pályán és a boxban, a paddockban. Ugyanaz a lelkesedés, mint az elején?
- Ugyanaz, mert én elsősorban fotós vagyok, és csak utána F1-rajongó. Egy jó fotós pedig mindig a különös képet keresi, bármit is fotózzon. Azt még nem tudom, meddig lehet ezt csinálni, mert azért már én sem vagyok a régi. Viccesen azt szoktam mondani, hogy amíg Bernie bírja - aki 10 évvel idősebb nálam -, addig és is bírom. De lehet, hogy vesztek...
- Amikor találkozunk, tele vagy aggatva, mint egy karácsonyfa, dagad az övtáskád, állványt cipelsz. Mennyi nyom mindez, mennyit trappolsz egy hétvégén?
- Az biztos, fizikálisa karban tart ez a meló, mert a cucc megvan vagy húsz kiló. Három kamera van nálam a hozzájuk tartozó aksikkal, objektívekkel. Mondjuk, pénzben sem kevés, de az más kérdés. Azt, hogy mennyit teszek meg egy nagydíj-hétvégén, még nem mértem, de úgy saccolom, meglehet úgy 15 kilométer. Persze, amióta Borisszal együtt csináljuk a munkát, a távgyaloglás nagyobbik része rá hárult…
- Sok szó esik arról, hogy ez a Forma-1 már nem a régi. Te hogy látod?
- Jó vicc, mi régi már? Én sem vagyok az! De a kocsikon ma is négy kerék van (bár próbálkoztak hattal is), és az nyer, aki elsőként ér a célba. Tény, hogy manapság már nem születnek olyan barátságok a paddockban, mint valaha. Hiszen én tényleg haveri viszonyban voltam Jacky Ickxszel, Jackie Stewarttal, Derek Bellel. Ha manapság velük összefutok egy-egy rendezvényen, mondjuk, a Goodwood-i Festival of Speeden, az majdnem olyan, mint egy osztálytalálkozó, és ez klassz dolog.
- És hát te még megéltél nagy tragédiákat is. Ezek meg vannak örökítve?
- Sajnos, így mondom: sajnos, meg. Egy-egy halálos baleset alkalmával azért nekem is el kellett gondolkodnom azon, hogy mennyire legitim a mi szakmánk, én mint tudósító, mennyire vagyok felelős azért, ami ezekről a szomorú dolgokról megjelenik. Ezért például Gilles Villeneuve 1982-es balesetéről, de főképp Senna haláláról rengeteg olyan képen van, amiket sosem tettem közzé, és tudom, hogy nem is fogok.
- Te magad sosem voltam veszélyben?
- De, néhányszor igen! A leginkább Martin Donnelly 1990-es jerezi ütközéskor, ugyanis ott álltam a korlát mögött, ahová a Lotus becsapódott. Csak a vak véletlenen múlott, hogy egyetlen szerterepülő alkatrész sem talált el. Volt egy kolléganőm, akibe a Hockenheimringen egy sportkocsi-versenyen belerohant egy Porsche. Szegény, lebénult és nem tudta feldolgozni ezt a csapás, néhány évvel később öngyilkos lett.
Eddig a Mester.
És akkor jöjjön a tanítvány és a fiú, Boris.
- Milyen volt gyereknek lenni, miközben apukád folyton távol volt a versenyeken?
- Sok hozzá hasonló, szorgalmas apa van. Nekem ez volt a természetes, úgyhogy nem volt olyan érzésem, hogy valamit elmulasztanék a távollétei miatt. Végül is, ott volt az anyukám, egy nővérem és sok barátom. A kevés közös időt meg elég intenzíven töltöttük együtt, és egy idő után, mint apukám ifjú segéde, mind gyakrabban kísérhettem el különböző fotózásokra, mondjuk egy-egy étterembe vagy gyárakba.
- Mik az első Forma-1-es emléked? Az első verseny, amin ott voltál?
- Azt hiszem, 3 éves voltam, amikor a Forma-2-es paddockban megfogtam egy forró kipufogócsövet és jól megégettem a kezemet. Úgyhogy rögvest leteszteltem a pálya orvosi központját is, ahol „folyékony bőrrel” kezeltek, és a balesetből ma már semmi sem látszik. Aztán 1984-ben, Hockenheimben lehettem jelen először fényképezőgéppel, bár voltaképp csak hordárként, úgyhogy igazán használható képet nem is készítettem. Ellenben az ATS-nél paradicsomot vagdaltam az ebédhez, amit Manfred Winkelhockkal és Gerhard Bergerrel meg is ettünk.
- Végül hogyan lett belőled F1-fotós? Egyszerűbb volt Schlegelmilch-fiúként, vagy épp hogy nehezebb, apád hírneve miatt?
- Lehetséges, hogy mivel nagy valószínűséggel az 1969-es le Mans-i 24 órás verseny során fogantam, ezért ilyen mély a motorsporthoz való kötődésem... Apám az 1997-es Osztrák Nagydíjra vitt el magával, amikor egy gépet nyomott a kezembe azzal, nesze, próbáld meg... Az Alesi-Irvine ütközésről készült sorozatom dupla oldalt kapott az Auto Motor und Sport magazinban, úgyhogy első bevetésem ugyancsak motiváló volt ahhoz, hogy Rainert több futamra is elkísérjem, tovább fényképezzek, és ezáltal én is hozzájáruljak az archívumunk növekedéséhez. Később én vágtam bele a technikai fejlesztésbe, az internetoldal kialakításába, a szkennelésbe. Egyszóval, mint fiúnak természetesen jó volt, hogy apám kapcsolataiba belecsöppentem, használhattam a már rendelkezésre álló felszerelést, technikát, ám továbbra sem volt egyszerű dolog (és ma sem az!), hogy a szakma tán legjobb akciófotósához mérjem magamat, főképp, hogy ugyanazon a területen dolgozunk. Szerencsére, időről időre kapok egy-egy dicséretet felettébb szigorú mesteremtől.
- Hogyan osztjátok fel magatok között a hétvégi munkát?
- Már napokkal korábban elkezdünk beszélgetni arról, hogy egy-egy helyszínen milyen fotóshelyek voltak az előző évben. A paddockban mindketten dolgozunk, de mielőtt még túl hangossá válna a környezet, Rainer beugrik a garázsokba, és a célegyeneshez közeli pályarészekre, én meg kint vagyok a pályán. Az elképzeléseket többnyire reggel konkretizáljuk, hogy semmiről ne feledkezzünk meg, és néha van olyan is - bár egyre ritkábban -, hogy lelünk egy olyan új helyet, ahonnan izgalmas fotók készíthetőek, már ha a kerítések, a pályaőrök és biztonsági területek ezt megengedik...
- Van kedvenc versenyed, pályád vagy képed?
- Kedvenc versenyem nincs, ugyanis sok izgalmas helyzetnek lehetünk részesei, de fotósként messze kevesebbet látunk a versenyből, mint egy néző. A kedvenc pályám természetesen Monaco, ahol még mindig sok kreativitásra van mód és nagyon közelről lehet fotózni az autókat, de Monzát is nagyon szeretem, a fényviszonyok csodásak. Két kedvenc képem van, az egyik Coulthard Monacóban, a másik pedig Jochen Masst ábrázolja, aki Petersbergben egy régi Ezüstnyilat vezet.
- Lesz-e harmadik Schlegelmilch-generáció a Forma-1-ben?
- A lányom még csak 7 éves, de a nagyapja nagyon sokat foglalkozik vele, tanítgatja, gyakran vannak együtt. Már 3 évesen kapott egy digi-gépet, de egyelőre szívesebben rajzol és fest, de szerencsére még bőven van ideje...
