Dr. Viola Tamás traumatológus, kézsebész orvosként teljesített szolgálatot az első három Magyar Nagydíjon. Nem is akárhol volt a posztja 1986-ban: Senna garázsa előtt.
Miképp került be a magyar orvoscsapatba?
Nem voltam valami nagy autórajongó, jogosítványom is csak 1985-ben lett. Ezért aztán a Forma-1-et sem ismertem különösebben. De akkoriban az Országos Traumatológiai Intézetben dolgoztam, és dr. Nemes György főorvost, aki az Autóklubnál is már orvosi tanácsadó volt, kérték fel, hogy itthoni részről legyen a Magyar Nagydíj főorvosa. Vagyis, hogy szervezze meg az egészségügyi-mentős hátteret. Mivel a közvetlen környezetében ismerte legjobban az embereket, megkérdezte az intézet orvosait, hogy ki akar jönni a futamra. Ami, mondanom sem kell, sokaknak megtetszett.
Volt valami kiképzés?
Semmi különös. Eljött a verseny előtti csütörtök, reggel 7-re jöttek értünk, kivittek busszal a pályára. Ott állt már az egészségügyi ambulancia, amit megnéztünk, tájékozódtunk, hogy mi mindennel van felszerelve. Mindenki kapott egy nyakba akasztható belépőt, egy hungaroringes, csodálatos pólót és sapkát. Megmondták, hogy szabadon lehet mozogni a boxutcában és a paddockban, de persze, amikor edzés volt, meg aztán a futam, akkor mindenkinek el kellett foglalnia a maga posztját. Egy valakivel előfordult, hogy nem jelent meg a helyén időben, abból nagy balhé lett…
Hol volt a helye?
Nekem nagyon jó dolgom volt, mert a boxutca közepe táján vertem tanyát, pont a Lotus garázs előtt, úgyhogy mindent közelről figyelhettem, ami Sennával történik. Azért kellett orvos a boxutcába is, mert attól tartottak a magyar szervezők, hogy ha a pilóták kiszállnak az autóból, akkor lehet, hogy elájulnak. Úgyhogy ott ácsorogtam a csodás orvosi táskámmal, nyakamban a fényképezőgéppel.
Szolgálatba kellett helyeznie magát mint orvos?
Szerencsére semmi komoly nem történt. Voltak apró dolgok, mint például, hogy a szerelők becsípték az ujjukat, és akkor azt elláttam, tettem rá ragtapaszt.
Az egyik fényképen a pályakórházban áll, és vizsgálnak egy pácienst. Mi történt?
Valamelyik csapat egyik szerelője hasfájásra panaszkodott, őt vizsgáltuk meg. Volt egy traumatológusunk, egy égési specialistánk, aki a Honvéd Kórházból jött, jómagam, aki kézsebész vagyok, és persze nővérek. A protokoll az volt, ha valakit súlyos sérülés ér, mi ott helyben stabilizáljuk az állapotát, és utána az Országos Traumatológiai Intézetbe szállítják, ahol szintén erre az alkalomra szervezett team várja a sérültet.
Watkins professzorral volt valamiféle kapcsolatuk?
Nagyon sokat nem beszéltünk vele. Nemes Gyuri tartotta vele a kapcsolatot.
Mennyire lehetett közel kerülni a pilótákhoz amúgy?
Leginkább akkor, amikor lehívták őket ide, az ambulanciára testsúlymérésre. Ott mindenkinek meg kellett jelennie, és akkor lehetett tőlük autogramot kérni. Amúgy nem nagyon álltak velünk szóba. De érdekes volt, hogy többször is odahozták Frank Williamset, aki abban az évben, márciusban bénult le. Vele volt a gyógytornásza, aki napjában többször adta neki a szükséges kezeléseket, a passzív tornáztatta.
Később, amikor még kint volt a futamon, 1987-88-ben, más volt a helyzet?
Talán kicsit szigorodott az egész. Már nem szabadott olyan szabadon császkálni vagy elhagyni a körletet. Én azért igyekeztem fotózgatni, de aztán szaladni kellett vissza a helyemre, nehogy megbüntessenek. Amit még nem szerettek, ha a boxba befényképezett az ember. Párszor megtettem, de nagyon rondán néztek rám!
Jól fizető inspekciónak számított a Forma-1-en orvoskodni?
Azt hiszem, hogy egy napra kaptunk háromszáz-valahány forintot, összesen a négy napra valami 1300 forint ütötte az ember markát…! De maga a kaland megérte, természetesen. Például, a Goodyear, az akkori gumiszállító, hozott nekünk is sapkákat. Később sok családi fotó készült, amiken a gyerekek Goodyear-sapkában vigyorognak. Egy időre igazi F1-rajongók lettek, Sennát nagyon szerették.
