Sebastian Vettel a legjobb úton van, hogy megvédje tavaly szerzett világbajnoki címét. Ami csak keveseknek sikerült a F1-ben. Ha végigpislantunk az eltelt "röpke" 62 éven, azt láthatjuk, hogy még a legnagyobb nevek között is akad jócskán, akik nem tudták két egymás követő évben megismételni a bajnokságnyerést. Csak a leginkább szembe ötlő: Jack Brabham 1959/1960-as diadala után legközelebb Alain Prost volt képes ismétlésre 1985/1986-ban.
De nézzük az elejéről.
Az első világbajnok, dr. Giuseppe Farina voltaképp már 1950-ben is esélytelenebb volt, mint csapattársa, Fangio, de alatta ritkábban romlott el azt Alfa 158, mint az argentin Maestro esetében, ezért nem kezdett Fangio egy duplázással, és nem lett hatszoros első. 1952/1953-ban Alberto Ascari utolérhetetlen volt, ami annak volt köszönhető, hogy a bajnokságban voltaképp F2-es gépek indultak, és csak a Ferrarinak volt ilyen - de tény, hogy Ascari elképesztő sorozatot hozott össze, máig áll az a rekordja, ami 9 zsinórban megnyert nagydíjat jegyez. Brrrr...
Aztán viszont már tényleg a "görbelábúnak" csúfolt Fangio jött. Ő a legjelesebb cimívédő, mert véghez tudta vinni azt, hogy minden egyes bajnokságát új és új csapattal érte el (Schumi 5-ször nyert zsinórban, de végig Ferrarival). 
1954-ben még Maseratival kezdett, majd még év közben átnyergelt a Mercedesre - istenem, hát hívták, ő meg ment. Itt maradt 1955 végéig, de a Le Mans-i tragédia svábok visszavonultak az év végén, erre fogta magát, átment a Ferrarihoz. Kétségtelen, hogy 1956-os sikeréhez két dolog is kellett: az objektív az volt, hogy a Lancia csapat kivonult a F1-ből, és a Cammendatorének "ajándékozták" az autóikat, a csodás D50-es gépeket, amik aztán Ferrari felségjel alatt futottak tovább; a másik sokkal szubjektívebb és egyben szívbe markolóbb: Fangio csapattársa, Peter Collins kétszer is átadta az öregnek a versenygépét (Monaco, Monza), mondván,ő még elég fiatal ahhoz, hogy majd később nyerjen - szegény 1958-ban meghalt a Nürburgringen. Fangio meg egy év után elvált Enzo Ferraritól, és visszament a konkurens olasz márkához, a Maseratihoz, és itt is nyert, méghozzá fölényesen.
A következő ismétlő Jack Brabham volt. A mokány ausztrál John Cooper forradalmian új, farmotoros gépével nyert 1959-ben és 1960-ban is, ugyanis két év kellett, mire a többiek felébredtek a sokkból, amit a hátulra szerelt motor jelentett. Enzo Ferrari eleinte még azt mondogatta, soha nem fog olyan autót építeni, amiben hátul lesz az erőforrás. 
Látván a Cooper sikereit, másképp döntött, és 1961-ben már a Ferrari volt a nyerő a híres cápaorrú géppel.
Jöttek egymás után az új világbajnokok, a nagy nevek, de valamiért két évtizeden át nem sikerült senkinek sem az ismétlés. Akik többször nyertek bajnokságot, azok is legalább egy év kihagyással tették.
Graham Hill először 1962-ben lett bajnok a BRM-mel, de nem kevesebbet, mint 6 évet kellett várjon a második sikerre, amikor is már Lotusszal, 1968-ban világelső. És ki tudja, így történik-e, ha annak az évnek az elején Jim Clark nem hal meg. Az a Clark, aki az 1960-as évek legnagyobbja volt, mégis csak kétszer lett világbajnok, 1963-ban és 1965-ben. Simán nyerhetett volna 1964-ben is, a mindent eldöntő Mexikói Nagydíjon is utcahosszal vezetett a többiek előtt, de lerobbant a Lotus alatta, így lett első Surtees.
Szintén egy skót, Jackie Stewart volt az újabb nemzedékben az, aki nem csupán egyszer hódította el a címét. De mintha csak "sormintát" írt volna, így következtek számára a sikerek: 1969, 1971, 1973, mindig egy év lyukkal. 1970-ben Jochen Rindt bizonyult nála jobbnak (aki Monzában meghalt), majd a Lotusnál Rindt utódja, Emerson Fittipaldi jött be a képbe és nyert 1972-ben. Fitti igazság szerint nyerhetett volna 1973-ban is, de az év második felében feltámadt csapattársa, Ronnie Peterson is, aki szintén elkezdte nyerni a versenyeket, és a főnök, Colin Chapman nem határozta meg, ki legyen a No.1. Ha úgy vesszük, kettejük csatája nyomán Stewart lett a nevető harmadik.
Fittipaldi be is rágott, átment a McLarenhez, ahol viszont rögvest bajnokságot nyert, tehát esetében is így néz ki a bajnoki évek sora: 1972, 1974 - ismét csak egy év szünettel.
Ugyanígy történt Niki Lauda karrierjében, aki 1975 és 1977 között, két valódi bajnoki éve között nyerte volna a legnagyobbat 1976-ban, de az augusztusi, nürburgringi balesete miatt végül is vesztett James Hunt ellen, egyetlen ponttal!
Aztán jöttek az "egy éves" bajnokok: 1978 - Andretti, 1979 - Scheckter, 1980 - Jones. Andretti és Schekcter esélytelenek voltak címvédőként, ám Jones simán nyerhetett volna '81-ben, de itt is az történt, mint 1973-ban a Lotusnál: csapattársával, a hallgatag Indiánnal, vagyis Carlos Reutemannal nyírták egymás idegeit, közben meg az ifjonc Piquet beelőzött. A brazil megint csak kihagyással lett kétszeres bajnok 1981 után 1983-ban, mert közben, 1982-ben a BMW turbó még eléggé gyermekcipőben járt. Nyert még 1987-ben is, de a következő évben átszerződött a Lotushoz, ahol labdába sem rúgott a McLaren-Hondákkal szemben.
Az 1980-as évektől aztán némiképp fordult a kocka vagy a jószerencse, vagy egyszerűen olyan pilóták léptek a színre, akikkel tényleg nem lehetett könnyen elbánni.
A fentebb már említett Prost 1981-től folyamatosan esélyes volt a bajnoki címre, és 1983-ban és 1984-ben az utolsó pillanatban csúszott le a végső elsőségről, már félő volt, hogy második Stirling Moss lesz belőle. De 1985-ben aztán nyert, és bár 1986-ban nem az ő McLaren-Porschéja volt a legjobb, a Williamsnél kakaskodó Mansell és Piquet ellenében ismét győzni tudott. 
Érdekes, hogy 1988-ban is ő lett volna a bajnok az összes megszerzett pontjai szerint, ám a szabály az volt, hogy csak a 11 legjobb helyezés számít, ezért lett első Senna, különben Prost, aki aztán 1989-ban megint nyert, újból címvédő lehetett volna.
Ayrton Senna szerintem élete végéig abban a hitben élt, hogy az 1989-es bajnokságot Jean-Marie Balestre francia FIA-elnök vette el tőle, amikor kizáratta a Japán Nagydíjról, amit megnyert Prosstal való koccanása után. De utóbb 1990-ban és 1991-ben is győzedelmeskedett, bár mindkétszer nagy csatában, előbb a ferraris Prost, majd Mansell ellen.
Nigel Mansell, aki 1992-ben toronymagasan nyert egyetlen bajnoki címét játszi módon meg is védhette volna elsőségét 1993-ban, de összeveszett Frank Williasszel, és inkább elment az IndyCarba győzni, hagyta, hogy Alain Prost taroljon helyett.
Az utóbbi bő évtizedben Michael Schumachernek sikerült legtöbb az ismétlés. 
Előbb Benettonnal 1994/1995-ben, majd elképesztő sorozatot produkálva 2000/2001/2002/2003/2004-ben is világbajnok lett Ferrari színekben. Természetesen nem feledkezhetünk el Mika Häkkinek két elsőségéről sem, amik szintén egymás után következtek 1998-ban és 1999-ben, meglehetősen meggyőző módon.
Aztán jött Alonso, aki 2005-ben Kimi Räikkönen ellen lett a sportág - akkor - legifjabb bajnoka, majd egy évre rá következett a generációk csatája: a visszavounlása előtti évben Michael Schumacher mutatta meg még egyszer, hogy mire jó az öreg a háznál. 
Megizzasztotta a spanyol Renault-pilótát, Alonsot, de az elsőséget nem tudta tőle elvenni. Alonso aztán vitte magával az 1-es rajtszámot a McLarenhez, és igazából csak kis híja volt, hogy nem lett belőle zsinórban háromszoros bajnok, és erről csak egy valaki tehetett: Lewis Hamilton. Így is ő jelen pillanatban az utolsó ismétlő - de vélgetően csak az év végéig. Mert van itt egy alig 24 éves német gyerek, aki ugyan tagadja, hogy nagy példaképe, Michael Schumacher rekordjaira törne, ám most úgy tűnik, minden lehetősége megvan rá, hogy néhány éven belül belőle is élő legenda váljék. 
