HTML

    F1 Classic

F1 Classic is about the past legends of the Formula 1: pilots, heroes, champions and odd figures; races, triumphs and also tragedies... - Ez a blog a Forma-1 1950-ben elkezdődött, színes, tragikus, de minden ízében izgalmas történetéből idéz fel történeteket, sztorikat, anekdotákat. Ma Vettelről, Hamiltonról, Alonsoról szól a Forma-1, de volt itt valaha egy Fangio, Clark, Surtees, Graham Hill, Jochen Rindt, Jackie Stewart, Fittipaldi, Lauda, Hunt, Andretti, Jones - csak hogy néhány világbajnokot említsek. Hát még a többiek!

Friss topikok

http://www.facebook.com/mehes.karoly

1906 (1) 1937 (1) 1938 (1) 1939 (1) 1948 (1) 1952 (1) 1957 (2) 1958 (1) 1959 (1) 1970 (1) 1975 (2) 1976 (4) 1977 (21) 1978 (7) 1979 (13) 1980 (5) 1981 (10) 1982 (19) 1983 (2) 1985 (2) 1986 (7) 1987 (2) 1989 (2) 1992 (1) 2012 (1) 2014 (1) 2015-2016 (1) 2016 (1) 2017 (2) 2018 (1) 312T4 (2) 312 T4 (1) 458 Italia (1) 60 (1) ADAC (1) Adolf Hitler (1) Alain Bellehumeur (1) Alain Prost (1) Alan Jones (4) Alan Wilson (1) Alastair Caldwell (1) Alberto Ascari (1) Alfonso de Portago (1) Alfred Neubauder (1) Allan de la Plante (1) America (1) Anderstorp (1) Andrea de Cesaris (1) Andretti (1) Andzrej Jaroszewicz (1) Ann Bradshaw (1) Antonio Tomaini (1) Argentina (1) Argentin Nagydíj (1) Armando Cifuentes (1) Arrows (1) art (1) Audi (1) Aurelio Lamperdi (1) Aurora (2) Auto Union (2) AVUS (1) Ayrton Senna (6) baleset (1) Balogh Tibor (1) Belgium (1) Belgrádi Nagydíj (1) Beppe Gabbiani (1) Berlin (1) Bernard Cahier (1) Bernie Ecclestone (3) Berthierville (2) BMW M1 (1) Bobby Rahal (1) Bologna (1) Boris Schlegelmilch (1) Brabham (4) Brabham Alfa Romeo (1) Brabham BT46B (1) Brands Hatch (3) Brazília (1) British Grand Prix (1) Brit Nagydíj (1) BRM (1) Bruno Giacomelli (1) Budapest (2) Can-Am (1) Canada (1) CanAm (1) Carlos Reutemann (4) Chris Amon (2) Classic Grand Prix (1) Colin Chapman (6) Commendatore (1) Cooper (1) Copersucar (2) Czech Republic (1) Damon Hill (1) Dan Gurney (1) Derek Bell (1) Desiré Wilson (1) Desire Wilson (1) Didier (1) Didier Pironi (14) Dijon (3) Donnington (2) Don Sergio Mantovani (1) Don Sergio Montavani (1) Dr. Harvey Postlethwaite (1) Dr. Jonathan Palmer (1) Ecclestone (1) Eddie Cheever (1) Eddie Nelson (1) Elio de Angelis (2) Emerson Fittipaldi (2) Enzo Ferrari (27) Ercole Colombo (1) Erich Zakowski (1) Eugenio Castellotti (1) év (1) ferrari (1) Ferrari (44) Ferrari 125 (1) Ferrari 166 (1) Ferrari 1961 (1) Ferrari 375 (1) Ferrari 70 (1) Fidel Castro (1) Fiorano (1) Forma-1 (3) Formula 1 (2) Francia Nagydíj (1) Francoise Conconi (1) Frank Dernie (1) Frank Williams (2) Fuji (2) George Harrison (1) Gerald Donaldson (1) Giacobazzi (1) Gilles VIlleneuve (3) Gilles Villeneuve (36) Giovanna Amati (1) Giulio Cabianca (1) Goodyear (2) Gordon Kirby (1) Gughi Zanon (1) Guidizzolo (1) Gunnar Nilsson (3) Günther Steiner (1) Gustav Brunner (1) győzelem (1) halál (1) Hámori Tamás (1) Harvey Postlethwaite (1) Helmut Zwickl (1) Honda (1) Horváth Árpád (1) Hungarian Grand Prix (3) Hungaroring (6) Hungary (6) Huub Rothengatter (1) Igor Trubeckoj (1) II. János Pál (1) Imola (13) Indianapolis (1) Indy 500 (2) Iron Curtain (1) Italian Grand Prix (1) Jackie Sewart (1) Jackie Stewart (2) Jacques Laffite (1) Jacques Villeneuve (2) Jacques Villeneuve sr. (1) James Hunt (5) Jan Lammers (1) Japan (1) Japán Nagydíj (1) Jarama (6) Jean-Pierre Jabouille (1) Jean-Pierre Jarier (2) Jean Behra (2) Jean Todt (1) Jeff V. Hutchinson (1) Joanna (1) Joanna Villeneuve (1) Jochen Neerpasch (1) Jochen Rindt (3) Jody Scheckter (9) Johnny Dumfries (1) John Barnard (1) John Hogan (1) John Watson (2) Jonathan Giacobazzi (1) Juan Manuel Fangio (3) Keke Rosberg (1) Keke rosberg (1) Ken Tyrrell (1) Kuba (1) Kyalami (1) Lance Stroll (1) Lauda (1) Lella Lombardi (1) Lewis Hamilton (1) Le Castellet (1) Le Mans (1) Ligier (1) Lole (1) Long Beach (1) Lotus (8) Lotus78 (1) Lotus79 (1) Lotus 72 (1) Luca di Montezemolo (1) Luc Ghys (1) Luigi Chinetti (2) Magyar Nagydíj (2) Manfred von Brauchitsch (1) Maranello (11) March (2) Marco Piccinini (5) Maria Teresa de Filippis (1) Mario Andretti (3) Maserati (1) Masten Gregory (1) Mauro Forghieri (2) Max Mosely (1) McLaren (4) Méhes Károly (1) Mercedes (3) Mexikó (1) Michael Schumacher (2) Michele Alboreto (3) Michelin (1) Mike Hawthorn (1) Mille Miglia (2) Modena (3) Monaco (5) Monte Carlo (5) Montreal (1) Monza (8) Mosport (4) Muhammad Ali (1) Museo Casa Enzo Ferrari (1) Museum Gilles Villeneuve (1) Nelson Piquet (3) Német Nagydíj (1) New York (1) Nigel Mansell (3) Niki Lauda (11) Nr.27 (1) Nuvolari (1) Olasz Nagydíj (1) painting (1) pápa (1) Patrick Depailler (1) Patrick Tambay (1) Paul Karassik (1) Paul Rosche (1) Pedro Rodriguez (2) Peterson (1) Phil Hill (2) Piero Ferrari (2) Pierre-Henri Cahier (1) Pierre Dupasquier (1) Pino Allievi (2) Pironi (2) Porsche (2) Poznan (1) ProCar (1) Prof. Sid Watkins (2) Race of Champions (1) Rainer W. Schlegelmilch (1) Reemstma (1) Reemtsma (1) Reims (1) Renault (3) René Arnoux (2) Reutemann (2) Ricardo Rodriguez (1) Riccardo Patrese (2) Riccardo Rodriguez (1) Richard Seaman (1) Rio (2) Rio de Janeiro (1) Robert Kubica (1) Rohonyi Tamás (1) Romolo Tavoni (1) Ronnie Peterson (6) Rosemeyer (1) Rudi Caracciola (1) San Marinói Nagydíj (1) Sao Paulo (1) Sarthe (1) Scheckter (1) Scuderia (1) Senna (3) Sergio Pérez (1) Sergio Vezzali (1) Silverstone (5) Simon István (1) Sir Jackie Stewart (1) Spa (1) st. Jovite (1) St. Jovite (1) Stefano Domenicali (1) Stirling Moss (3) Suzuka (1) Svéd Nagydíj (1) Száguldó cirkusz (1) Szeghalom (1) Szergej Szirotkin (1) Szisz Ferenc (2) Szovjetunió (1) Tazio Nuvolari (2) Team Haas (1) Teddy Mayer (2) Toleman (1) Tommaso Carletti (1) Tom Havlasek (1) Tony Brooks (1) tragédia (1) Trois Riviers (2) Tullio Abbate (1) Tyrrell (1) Urbán Lajos (1) USA Nagydíj (1) Veloce (1) Vettel (1) Villeneuve (2) Viola Tamás (1) Vittorio Brambilla (1) Walter wolf (1) Walter Wolf (3) Watkins Glen (3) West (1) Who Works (1) Williams (5) Williams FW07 (1) Wilson Fittipaldi (1) Wolf WR1 (1) Zakspeed (2) Zandvoort (2) Zeltweg (2) Zolder (14) Címkefelhő

Az Egyesült Államokban volt a legtöbb helyszínen Forma-1 Nagydíj. Mégsem népszerű ez a sportág.

 A F1 és az USA "kapcsolata" igazából sosem volt felhőtlen. Holott a világbajnokság kezdetekor a szervezők ügyeltek arra, hogy az Újvilág se maradjon ki a mókából. Ezért döntöttek úgy, hogy az akkor, 1950-ben már 40 éves múltra visszatekintő Indy500-as viadal is világbajnokság része legyen, kvázi USA Nagydíjként, jóllehet a Nagy Vízen túl nem így hívták, hanem Indy500-nak. A Forma-1-esek nem is érezték magukénak az oválpályán való száguldozást, és amíg a hírneves viadal 1950-1960 között a beleszámított a bajnokságba, szinte senki nem vette a fáradságot, hogy tiszteletét tegye odaát - kivételnek számított Alberto Ascari 1952-ben, aki egy speciálisan felkészített Ferrarival próbát tett az amcsik között, de bajnoki évében csúful kiesett. Mint ahogy az amerikai pilóták sem sorakoztak fel az európai nagydíjakon, ezért ha a F1-es statisztikákat végigböngésszük, ugyan találkozunk az Indy-győztesek nevével, de ezek általában semmit sem mondanak számunkra, még azoknak se nagyon, akik "fejből" tudják a sportág történetét. Egy Parsons, egy Wallard, egy Ruttman vagy akár Bill Vukovich mind egzotikus, idegen nevek maradtak, amik annyit se mondanak ma már, mint - teszem azt - Christiano da Matta, Ralph Firman vagy Alan McNish, akik ugyan könnyen feledhető életművet hagytak maguk után, de legalább tényleg megjárták a Forma-1-et.

Ezt a visszás helyzetet világbajnokság szervezői is érezhették néhány szezon elteltével, mert aztán az 1950-es évek végére tető alá hoztak egy igazi USA Nagydíjat, ahol végre rajthoz állt az F1 teljes mezőnye. Az 1959-es, Sebringben megrendezett versenyről van szó, ami a maga módján rögvest sporttörténeti jelentőségűvé vált. A december 12-én futott viadal ugyanis a bajnokság eldöntésére volt hivatott, Jack Brabham, Stirling Moss és Tony Brooks között. A versenyben hamar érvényesült a farmotoros Cooper összes fizikai előnye, Brabham elhúzott a mezőnytől, és biztos győztesnek nézett ki - egészen az utolsó kör utolsó kanyarjáig. Amikor is kifogyott a benzinje, és a mögötte haladó ifjú csapattárs, Bruce McLaren csak bámult, mi történik a "mesterrel". Brabham - aki már tudta, hogy Moss kiesett és Brooksnak se lesz elég a végső üdvösséghez a 3. hely - előre intette McLarent, aki akkor, 22 évesen minden idők legifjabb nagydíj-győztese lett. (És ez a titulust egészen 2003-ig megmaradt neki, amikor is a Magyar Nagydíjon Fernando Alonso letaszította erről a képzeletbeli trónusról.) Brabham tehát bajnok lett Sebringben, és a következő évben már a Riverside-ban rendezett USA Grand Prix-n védte meg címét. Ezen az 1960-as futamon a Ferrari csapat nem indult, ezért amerikai pilótájuk, Phil Hill engedélyt kapott a Commendatorétól, hogy szintén egy Cooperrel tegyen próbát hazája versenyén. Ezt a futamot Moss nyerte, és Brabham végül csak 4. lett, de ez is elég volt neki ahhoz, hogy újra megszerezze a bajnoki címét, ami aztán Alain Prostig senki másnak nem is sikerült.

Az USA Nagydíj 1961-ben került át a kelet parti Watkins Glenbe, és egészen 1980-ig itt tartották a legjelesebb amerikai futamot. Sok híres verseny zajlott itt, az erdő szélén, ahol a pilóták mind a közeli, nem kevésbé híressé vált Glen Motor Innben laktak, és mivel a közelben semmiféle nagyobb település, szórakozása lehetőség nem akadt, esténként a motel halljában gyűltek össze kvaterkázni (akkoriban még sokan dohányoztak, italoztak is..), és éjszakába nyúló kártyacsaták zajlottak!

Érdekes intermezzo volt az 1964-es futam. Ezen a versenyen ugyanis a Ferrarik nem a tradicionális vörös színekben álltak rajthoz. Enzo Ferrari - jó szokásához híven - háborúságban állt, ezúttal nem mással, mint az Olasz Autóklubbal, és „bosszúból” úgy döntött, hogy az USA (és majd a Mexikói) Nagydíjon is amerikai, azaz kék-fehér színekben áll rajthoz. Sőt, hivatalosan a maranellói csapat nem is nevezett a futamra, hanem USA-béli embere, Luigi Chinetti North American Racing Team-je révén indult Surtees és Bandini. A versenyben egyébként itt is az a Jim Clark vezetett, akinek utcahosszal kellett volna nyernie az 1964-es vébét, de a Lotus folyamatosan felmondta alatta a szolgálatot, mint itt is, a 40. körben. Így nyert Graham Hill, mögötte ért célba Surtees, aki így szintén bajnoki reményeket táplálhatott - sőt, mint tudjuk, el is nyerte a büszke címet, ám csak a következő futamon, Mexikó Cityben.

1968 kisebb szenzációt hozott, amikor élete első Forma-1-versenyén a helyi hős, Mario Andretti a pole position-t futott egy Lotusszal, de aztán kiesett és Stewart győzött.

Két évvel később pedig végérvényesen itt lett világbajnok holtában Jochen Rindt. Az osztrák még Monzában halálos balesetet szenvedett, de előnye tetemes volt ( - elég morbid szójátékká lett így ez utóbbi kifejezés..). Egyedül a belga Ferrari-pilóta, Jacky Ickx tudta volna legyőzni Rindtet, amennyiben mind a három hátralévő futamot megnyeri. A Lotus vezetőség nagy bánatára Ickx simán nyert Kanadában, és az USA Nagydíjra is fő esélyesként érkezett. Nekik nem volt egyetlen adu sem a kezükben, csak egy újonc, bizonyos Emerson Fittipaldi, aki itt mindössze negyedik F1-es versenyén indult.. Ickx magabiztosan szerezte meg a pole-t Stewart előtt, aki viszont a start után állt az élre, Ickx csak harmadik volt. A belga hamar feljött a 2. helyre, és nyomult Stewart után, de a nagy hajsza csak az 57. körig tartott, ekkor kilyukadt a Ferrari olajtartálya. Fittipaldi pedig, aki addig 4. volt, így jött fel 3.-nak, de olyan mázlija volt, mind a kettő előtte haladó is kiesett: Stewart szintén olajgondokkal, míg Rodrigueznek kifogyott a benzinje. Fittipaldi nyert - Rindt pedig holtában világbajnok lett.

És a brazil nem csak erre a versenyre emlékezhet vissza szeretettel, hanem a négy évvel későbbire is. Akkor is az évad utolsó futama volt a Watkins Glen-i, és még hárman, Fitti (McLaren), Regazzoni (Ferrari) és Scheckter (Tyrrell) lehetettek világbajnokok. Bár Fittipaldi sem fényeskedett ezen a hétvégén, még mindig neki ment a legjobban a többiekhez képest, és Regga és Scheckter elhullása után egy szerény 4. hely elég volt a számára, hogy a pontversenyben az élre kerüljön és másodszor is bajnok legyen.

További három évvel később Niki Lauda ugyanígy járt. Akkor a megégett osztrák már nagyon haragban volt Enzo Ferrarival, akinek nem sokkal korábban a tudomására hozta, hogy nem hosszabbít nála szerződést, sőt, már alá is írt Bernie Ecclestone Brabham csapatához. Ferrari tombolt, mert őt még senki nem hagyta faképénél, s ragaszkodott a jogához, hogy ő rúgja ki a pilótáit.. Hogy bosszút álljon Laudán, azonnali hatállyal elbocsátott Niki kedvenc szerelőjét, Ermanno Coughit, aki egyébként szintén hűséget fogadva követte Laudát a Brabhamhez. Niki ezek után alig akart rajthoz állni a futamon, végül is Roberto Nosetto, a Ferrari sportigazgatója beszélt a lelkére. Az osztrák teljes biztonsági versenyzést mutatott be, és mivel számára ahhoz, hogy bajnok legyen, elég volt egy 4. hely, nem is erőltette tovább a dolgot, negyedik lett. És világbajnok! 1977-et írtunk. Az kanadai és japán versenyen már rajthoz sem állt, egészségügyi problémákra hivatkozva.

Ekkoriban a Watkins Glen-i futam már USA Kelet Nagydíj névre hallgatott, mivel Long Beachben 1976 óta rendeztek egy másik amerikai versenyt. Az biztos, hogy Watkins Glen napjai lassan meg voltak számlálva, mivel az évek során nem sok fejlesztésen, beruházáson esett át a pálya. Az utolsó versenyt 1980-ban rendezték itt, ami szintén bajnoki "döntő" volt Alan Jones és Nelson Piquet között, bár aztán eléggé egyértelmű lefolyású. A legnagyobb meghökkenés minden esetre Bruno Giacomelli pole-ja váltotta ki, amit Alfa Roemoval ért el. Jones majdnem kirepült az első kanyarban azon igyekezetében, hogy megelőzze az Alfát, és visszaesett, de nem adta fel, és egyre másra előzgette vetélytársait, Pironit, majd Reutemannt is. Igaz, addigra Piquet már kicsúszott és feladta, majd a 32. körben Giacomelli Alfája is bemondta az unalmast, így győzött Jones és lett az első williamses világbajnok.

Öt amerikai nagyvárosban rendeztek utcai futamot 1976-1991 között - egyikből sem lett Monte Carlo.
Amerikai nagy ország, elbír két nagydíjat, sőt hármat is! A logika megvolt ebben a vélekedésben, csak éppen a realitás nem nagyon. Az azonban mindenképp tisztelnivaló, ahogy a Forma-1 részéről bajnokság helyszíneinek alakítói, illetve a helyi erők hittek benne, hogy: na, majd ők megmutatják!
Az első ilyen fellobbanás a kaliforniai Long Beachben nevéhez fűződik, méghozzá éppen 30 évvel ezelőtt. A kellemes éghajlatú város vezetői tán tényleg arra gondoltak, hogy egy "amerikai Monacót" hoznak létre, pálmafák tövében zajló utcai száguldozást. És ezzel nem is volt semmi baj, csak míg a monacói verseny lassan nyolcvan éve él, Long Beach-nek nyolc év adatott.

Az első viadalt (1976) az akkor bomba formában lévő Ferrari csapat nyerte, de nem a megszokott Lauda-Regazzoni sorrendben, hanem fordítva, tehát a bajuszos svájci győzedelmeskedett. Mint általában évente egyszer, Regazzoni ezen a napon ellenállhatatlan volt, és Lauda, mivel már amúgy is megnyerte a Brazil és Dél-Afrikai Nagydíjat, megelégedett a 2. hellyel. A futam még annyiból volt érdekes, hogy itt futottak utoljára az extrém magas légbeömlővel épített autók, amiket ugyan erre a szezonra már betiltottak, de a csapatok kaptak három futam laufot, hogy átépítsék az autóikat.

Az az igazság, hogy Long Beachben mindig érdekes versenyek zajlottak. 1977-ben itt szerzett először pole positiont Niki Lauda előző évi, horrorisztikus nürburgringi balesete után, majd a startot követően James Hunt, a világbajnoki cím védője mutatott be egy szép kis repülést Reutemann-nal törtét koccanása után. 1978-ban ugyanez a Lauda itt indult életében utoljára itt pole-ból, holott - két év kihagyással ugyan - még 1985 végéig versenyzett. Ebben a versenyben a fiatal Gilles Villeneuve kis híján nyert, de az élen robogva türelmetlen volt Regazzoni előzésekor, átugratott a Shadow-ján, úgy, hogy a Regga sisakján ott maradt a Ferrari gumijának nyoma(!) - a sisak gazdája pedig hátulról a korlátokba csapódott.

Sebaj, Gilles Villeneuve, egy év múlva meg már simán nyert, az akkori, "kötelező" ütközést Tambay produkálta, aki a célegyenes végén lévő hajtűkanyarban nem tudott megállni, és Löwenbräu felfestéses McLarenjével átgázolt Lauda Brabhamjén, kis híján kioltva a a nürburgringi horrorbalesetét túlélt, osztrák életét.
Az 1980-as verseny hozott örömet, de annál nagyobb szomorúságot. A versenyt magabiztos start-cél győzelemmel az ifjú Nelson Piquet nyerte, az első majdani 24 nagydíj-sikerei közül, de míg a számára ez valamiféle kezdet volt, Clay Regazzoni, az első nyertes számára itt jött el a vég. Az 51. körben a már pontszerző helyre előre kapaszkodott Regazzoni Ensignjával az történt meg, ami minden versenyző rémálma: amikor a fékre lépett, eltörött a titánból készült fékpedálja, és a versenygép menthetetlenül csapódott a pályát szegélyező betonfalnak - Zunino ott parkoló, már korábban kiesett Brabhamjét is magával sodorva. Regazzoni lábai csúnyán összetörtek, de még az volt a kisebb baj. A becsapódáskor olyan súlyosan roncsolódott a gerince, hogy a szimpatikus, minden mókában benne lévő, focizó, táncoló, síelő svájci egész hátralévő életére tolószékbe kényszerült - igaz, ezt az új "életformáját" példamutató módon viseli, soha nem csüggedt, még a Párizs-Dakar versenyen is elindult egy számára átalakított kamionnal!

1981-ben a szezon első futama lett Long Beach, így természetesen még nagyobb figyelem irányult rá, no meg Riccardo Patrese első rajtkockájára, valamint az Arrowséra is - ami aztán nem is gyarapodott a csapat 2002-es megszűntéig! A győztes Alan Jones lett Williams-Forddal.

1982-ben a legnagyobb szenzációt Niki Lauda visszatérése jelentette. Sokan csóválták a fejüket, hogy nem fog ebből kisülni semmi jó, csak a pénz motiválja, de már az idénynyitó Dél-Afrikai viadalon 4. lett a McLaren-Forddal. Lomg Beach-ben Andrea de Cesaris (Alfa Romeo) kaparintotta meg a pole-t (szintén első ízben), de Niki nem ismert kegyelmet ezen a napon - minden kétkedőnek megmutatta, hogy lakozik még tűz az "öregben" (33 éves volt..). Ezen a versenyen Mauro Forghieri egy olyan hátsó szárnyat vetett be a Ferrarin, amely kétszer szélesebb volt, mint a szokásos, de az illetékesek engedélyezték a rajthoz állást. Villeneuve sok kalamajka után végül 3. lett ezzel a konstrukcióval, de ez már csípte a Ken Tyrrell szemét, tiltakozott az újítás ellen, mire a FIA elvette a kanadai dobogós helyezését.

 1983-ben aztán eljött a vég: az utolsó Long Beach-i futam. És ez sem akármilyen! A F1 történetében máig rekord, hogy John Watson, aki 22.-ként indult, győzni tudott. Ez az év már masszívan a turbó és a szívómotorok csatája volt, és a mérleg nyelve egyértelműen a turbó felé billent ki. Ám a városi pályákon, a sok kanyar közepette nem tudták kihasználni plusz lőerőiket, a hűtésük nem volt kellően hatékony, nem úgy, mint ahol hosszú egyenesek vannak, és hullottak, mint a legyek. Watson és Lauda meg csak körözött körbe békésen, míg egyszer csak az élen nem találták magukat, úgy, hogy a kerékcserét beiktató Ferrari turbót vezető René Arnoux-t is elkalapálták! Ezen a versenyen szerzett pontot a volt motorkerékpáros világbajnok, Jonny Cecotto is egy Theodoréval.
Ez volt tehát Long Beach hattyúdala, élt 8 évet.

Közben azonban születtek már más utcai csatározások.
Például Las Vegas, ami mindössze két évet bírt: 1981-et és 1982-t. Más kérdés, hogy mindkét verseny a világbajnokság döntője lett, s mint ilyen szintén sporttörténeti viadal. Az első felvonásban Piquet (Brabham), Reutemann (Williams) és Laffite (Ligier) volt még esélyes a világbajnoki címre. Az argentin Reutemannról utóbb sokan azt vélelmezték, hogy "a lelke mélyén nem is akart világbajnok lenni", ami eléggé fura egy egyébként remek Forma-1-es pilótától, és valljuk be hihetetlen is, de mégis vannak, akik úgy vélik, lehet benne valami. Ugyanis Carlos meggyőző fölénnyel szerezte meg a pole-t, de a versenyben - voltaképp minden ok nélkül - egyre hátrébb csúszott, és végül érthetetlen módon csak 8.-ként ért célba. Mivel Laffite kiesett, Piquet-nek egy szerény 5. hely, azaz 2 pontocska elég volt, hogy első bajnoki címét hazavigye.
Egy évre rá (1982) a Ceasar's Palace Hotel parkolójában kialakított, mindenki által utált pályán John Watson (McLaren) és Keke Rosberg (Williams) között kellett döntés szülessen, ki legyen a tragikus balesetekkel, botrányokkal tarkított évad bajnoka. Rosberg volt könnyebb helyzetben, hiszen neki bármilyen helyezés elég volt az üdvösséghez, míg Watsonnak mindenképp nyernie kellett úgy, hogy a finn nem szerez pontot. Nos, ez nem is jött össze, Rosberg - mert Las Vegasban így lesz bajnok az ember - egy 5. hellyel (mint egy éve Piquet) bebiztosította a sikert. Mindemellett és ráadásul hatalmas meglepetésre egy Tyrrell nyert, Michéle Alboretóval a volán mögött.
De Las Vegasból elég volt ennyi (ma már be van építve a Ceasar's parkolója...), Ecclestone-ék új helyszínek után néztek.
Így következett Detroit, melegcsákányváltással 1982-től (ebben az évben fordult elő egyébként az, hogy ez az ország három F-1-es verseny rendezhetett: Long Beach, Detroit, Las Vegas - csak a baj az volt, hogy a össznézőszám nem érte el a monzait..). Az amerikai autógyárak fellegvárában hét ízben vendégeskedett a Forma-1, de igazság szerint itt még annyi érdekesség vagy szenzáció sem történt, mint a többi helyszínen. 1983-ban itt is Alboreto-győzelem született, ami egyben az utolsó F1-es Tyrrell-siker volt, és ekkor mondta Enzo Ferrari a híres mondatát: Ha Alboreto szabad lesz, nekem lesz egy versenyautóm a számára.. Michéle 1984-től lett Ferrari-pilóta, de azt senki sem gondolta volna, hogy Ferrarival csak eggyel több versenyt (3) fog nyerni, mint Tyrrell-lel (2)! Azért a roppant szimpatikus, szerény és kedves Alboreto mentségére nem feledjük el elmondani, hogy abban az időben (1984-88) más sem nyert sok csatát a hullámvölgyben lévő Ferrari színeiben, öt év alatt mindössze hat győzelmet jegyez a maranellói gárda! 1986-ban egyet sem..)

De vissza Detroitba! 1984-ben Piquet (Brabham-BMW turbo) nyert a McLarenek ellenében, majd egy év múlva Rosberg (Williams-Honda turbo), aki 5 nagydíj-sikere közül négyet városi pályán ért el. Detroit utolsó három éve aztán teljes egészében Ayrton Sennáé volt, nyert a JPS-Lotusszal (Renault turbo), a Camel-Lotusszal (Honda turbo) és a McLaren-Honda turbóval egyaránt.
Aztán itt is bezárták a boltot.

De közben még meg kell emlékezni az 1984-es Dallas Nagydíjról. Ami a botrányok botránya volt, nem véletlen, hogy a F1 mezőnye fejvesztve menekült innen és vissza se tért soha. Pedig volt nagy felhajtás, a Nyugaton akkor vetített Dallas című szappanopera teljes szereplőgárdája ott vendégeskedett a futamon, az Alfa Romeo csapat pedig a Southfork Ranch-en járt, megvolt a partihangulat. Csak közben 38 fokos hőség dúlt a betonrengetegben és a pálya aszfaltját tenyérnyi darabokban szaggatták fel a versenyautók széles gumijai.. Tiszta Déva vára volt a pálya: amit éjjel újraaszfaltoztak, azt napközben szétautózták. Az utolsó éjjel valami egészen új eljárással, különlegesen gyorsan megkötő betonnal kísérleteztek, és az végül is megmentette a futamot. Ahol életében először Nigel Mansell (Lotus-Renault) szerezte meg a pole-t, vezetett is, de visszaesett és Rosberg, a nagy utcai pálya specialista ezúttal sem hibázott és nyert - mellesleg az volt a Williams-Honda első sikere! Mansell azért még előadta a nagy show-t a végén: miután kifogyott a benzin a Lotusból, kiszállt, és a végletekig elcsigázva elkezdte tolni a járgányt a célvonal felé. Sikerült is az akció, úgyhogy az 1 pontot jelentő 6. helyre beérve öntudatlanul omolhatott a dallasi pálya tűzforró, és útból feltöredezett aszfaltjára..

Az utolsó próbálkozás Phoenixben volt. Az Arizonai sivatag közepén fekvő városban hasonló időjárás (száraz meleg) fogadta három éven át, 1989-1991 között a társaságot. Mi tagadás, itt is meg kell erőltetni az emlékezetet, hogy történt-e valami érdemleges ezeken a versenyeken, de azért csak történt! Először is: született három McLaren-Honda-győzelem, az első Prost, a másik kettő Senna jóvoltából. A legnagyobb mutatvány azonban mégis Jean Alesi nevéhez fűződik. Az 1990-as idénynyitó viadalon a francia fiú Tyrrell-lel versenyzett, és már a start után az élre állt. Ayrton Senna árnyékként követte, és leste, hol, mikor előzhet. Erre először a 33. körben szánta el magát, de Alesi nem adta könnyen a bőrét, ugyanazzal a svunggal visszaelőzte a nagy Sennát, aki bizony biztosan pislogott vagy kettőt a sisakja alatt. Persze, azért volt ő Senna, hogy ez még egyszer ne fordulhasson vele elő, és egy körrel később már zárta a szöget előzés végén, és innentől simán nyerte a futamot.
Egy évvel később sokkal simább Senna-győzelem született, Alesi akkor már Ferrariban ült, amivel esélytelenebb volt, mint a Tyrrell-lel, és az az Aguri Suzuki lett a 6. egy Lolával, aki utóbb a Super Aguri csapatottal tért vissza másfél, kudarcos év erejéig.

Végül pedig, 2000-ben a kör körbeért: a Forma–1, immár teljes mezőnnyel megjelent Indianapolisban, a - sokak szerint - lebutított kiadású Indyn. A Tony George birtokában lévő pályát ugyanis átépítették, illetve beleaplikáltak egy „infield section”-t, egy kis kanyargós gokartpályát, hogy ne csak a döntött kanyaros száguldás legyen. Ez olyan volt, amilyen, általában mindenki utálta, mert szinte lehetetlen volt jól belőni az autót: az oválon száguldani lehetett volna, a belső részre meg azért kellett a leszorítóerő.
Az első évben az Indy nagy szenzáció volt, még az amerikaiak is kitettek magukért: 250 ezren foglaltak helyet a lelátókon. Más kérdés, hogy a továbbiakban évről évre fogyott a lelkesedés, igazából még ez a helyszín sem tudta megszerettetni az „amikkal” a F1-et.
A nyolc itt rendezett futam között akadt néhány érdekes is: 2001-ben Mika Häkkinen búcsúgyőzelme, valamint itt állt élen először egy Sauber, egészen pontosan 2003-ban, Heinz-Harald Frentzennek köszönhetően.
Ám a legemlékezetesebb indianapolisi nagydíj bizonyára a 2005-ös volt, amikor az első kör után az összes Michelin-gumis gép bevonult a boxba, és maradt a pályán 6 Bridgestone-os autó: két Ferrari, 2 Jordan és 2 Minardi. Az dolog előzménye az volt, hogy Ralf Schumacher az edzésen csúnya balesetet szenvedett, mint hamar kiderült: a Michelin hibája miatt. A francia cég lóhalálában szállított volna új abroncsokat – de a FIA nem engedte, mondván, a szabályok nem erről szólnak. Így aztán senki nem merte a vállalni a kockázatot, és inkább kiállt a mezőny két harmada. Michael Schumacher „nyerte” a sétagalopp szerű, egészen szürreális futamot.
Az eddigi utolsó USA Nagydíjon pedig egy új név került fel a pontszerzők listájára: 2007-ben az egy héttel korábbi kanadai futamon fejre állt Robert Kubicát helyettesítette egy tejfelesszájú német srác, Sebastian Vettel. A 19 éves újonc nem vitt véghez nagy kunsztokat, de szépen becsorgott 8-nak, amit pontot jelentett élete első versenyén.

Ám ekkorra már megromlott a viszony Ecclestone és Tony George között, úgyhogy elmaradt a szerződés-hosszabbítás, aminek főképp a nagy gyártók nem örültek. Elvégre a Ferrari, a Mercedes, a BMW, a Toyota és a Honda számára az USA mindig is a legfontosabb piac volt, és itt parádézhattak a potenciális vevők orra előtt.

Jövőre, ha igaz, a texasi Austinban ezt újból megtehetik – már amelyik óriáscég még része a F1-nek... Ciki, hogy már most sem teljesen egyértelmű a F1 érkezése miatti öröm az Újvilágban. A pálya ugyan épül, de lépten-nyomon feltűnik egy-egy felbőszült szenátor, aki magából kikelve ágál a drága és érdektelen Forma–1 miatt. A FIA meg nagy okosan júniusra tette az időpontot, amikor Texasban 40 fok feletti a hőmérséklet (lásd az 1984-es dallasi viadalt) – vagyis nem a legjobbak egyelőre az előjelek.
Lehet, hogy Amerika és a Forma-1 nem egymásnak vannak teremtve?


 

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://f1classic.blog.hu/api/trackback/id/tr273060076

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Real Simon says 2011.07.12. 13:26:09

Na, ennek majd este nekifutok. Király a Mansell-kéP 1984 Dallasból! :)
süti beállítások módosítása