1980. augusztus 17. vasárnap
Eljött hát a nagy nap. Sokan nem hitték volna, talán csak Rosanne meg én. Forma-1-es nagydíj lesz ma Zeltwegben, és Nigel Mansell, aki már kétszer a nyakát törte, el kellett adnia a házát, hogy versenyezhessen, a felesége ablakot pucolt, hogy pénzük legyen, igenis ott lesz a rajtrácson. Bizony. Rólam van szó.
Colin Chapman hívott meg tesztelni Le Castellet-be, és mivel mindenkit levertem, én kaptam meg a lehetőséget, hogy beüljek Andretti és de Angelis mellett a harmadik Lotus-Fordba. A rajtszámom 43-as. Ha összeadjuk, az összegük 7. Szerencsét jelent. Még akkor is, ha csak 24. lettem az edzésen, de lesz ez még jobb is!
Az első Grand Prix! Ilyen tényleg egyszer adatik csak az ember életében.
Sajna, a szerelőim szóltak, most a start előtt fél órával, hogy van egy kis gáz. Folyik a benzintankom. Mi legyen? Megszerelni nem tudják... És a nafta egyenesen a pilótafülkébe csordogál. A fenébe is, csak nem fogom hagyni, hogy kibabráljon velem néhány csepp benzin! Csak előre, jöhet az a zöld lámpa...!
Hú, ez azért kemény volt. Szétégette az alfelemet a gatyámba csorgó üzemanyag. De hát az ember nem dobja oda csak úgy az első F-1-es versenyét... Aztán a motor megkegyelmezett rajtam, és szétesett. Hát mit mondjak: igaz a szólás, hogy minden kezdet nehéz!
1981. március.
Egész éves szerződésem van a Lotusnál, király!
Az már nem annyira, hogy amikor a nyitófutamra, Long Beachre készültem, és Rosanne-nel bemelegítésként egy kicsit kirándulgattunk Kaliforniában, lemeszelt két zsernyák, és meglehetősen otrombán kezdett macerálni. Mondtam nekik, hogy figyi, fiúk, én autóversenyző vagyok, Forma-1, meg minden, de csak a fejüket rázták. Ők még Mansellről sose hallottak... Na de majd!
Viszont Brazíliában kimentettem a háborgó óceánból a csapat menedzserét, Peter Collinsot. De Angelis csak nézte a partról, amint fuldoklik és eltűnik szegény Peter a víz alatt, bezzeg én, bevetettem magam a habokba, és kirángattam. A versenyen meg 11. lettem, az is több, mint a semmi!
1984. május 20., Dijon, Franciaország
Az első edzésnapon meghalt a mamám... Mit is mondhatnék? Úgy éreztem, egyet tehetek, mintegy az emlékére: mindent beleadok, és lesz, ami lesz. Hát végül is sikerült: összejött egy harmadik hely Lauda és Tambay mögött. A virágcsokrot, amit a dobogón a kezembe nyomtak, hazavittem, és odatettem anyám koporsójára...
1984. június 3., Monte Carlo
Mindig is nagyon csíptem a város pályákat. Három éve, vagyis 1981.-ben mindössze a 7. versenyemet futottam, amikor a 3. helyről rajtolhattam itt. Most meg 2. lett az edzésen Prost mögött, és aztán a versenyben meg... életemben először vezettem a Forma-1-ben, amikor a 11. körben simán megelőztem Prostot! És még hogy: zuhogott az eső... Mondjuk, ez volt a vesztem is, mert amikor öt körrel később a Casino előtt ráfékeztem a zebrára, ott aztán nem tapadtak még a rovátkás Goodyear-ok se. Puff, neki a korlátnak... De vezettem!
1984. július 8., Dallas
Úgy látszik, beindult... hiába, no! Pole position, azért ez már nem piskóta. Ráadásul Elio a 2. rajtkockán, két fekete-arany Lotus, azért ez szép dolog. A startnál elhúztam, és szépen nyomtam, ahogy kell, a többiek csak a hátsómat látták. Kétségtelen, a pokoli melegben, meg a félig feltöredező aszfalton torpára mentek a gumik. Rosberg, aki szintén nagy utcai harcos, tapadt rám, aztán a 36. körben elém vágott. Be kellett menjek új gumikért, aztán ettől fogva már koránt sem volt leányálom az egész második félidő. Magyarán, kikészültem rendesen. Igyekeztem, mint a csuda, a végén meg ez a vacak, épp az utolsó körben, de alig pár méterrel a célvonal előtt, bemondta az unalmast. Kifogyott a tank. 
Én meg, a hős bajnok, ugye, kiugrom a kocsiból, és a 43 fokban, overallban, sisakban nekiveselkedtem, hogy a 600 kilós Lotust betoljam a célba... Egy 6. helyért! Szóval nyomtam a járgányt a hátsó szárnynál fogva, ment is, meg nem is, előttem meg egyszer csak elsötétült a világ, teljesen beájultam. De azt mondják, ez azért nem semmi volt, lehetett látni, hogy nem veszem félvállról a témát...
1984. október 21., Portugália, Estoril
Az utolsó versenyem a Lotussal. Akárhogy is, majdnem öt év után egy megindító pillanat. Főleg, hogy olyan jól indultak a dolgok. A start után rögtön feljöttem 2.-nak, Rosberg mögé, ők aztán helyet cseréltek Prosttal, Keke ki is esett, de én vígam döngettem Prost mögött, aki a győzelmével megszerezhette volna a bajnoki címet, feltéve, ha Lauda nem lesz mögötte 2. De hát az én voltam! Ráadásul az előnyöm több, mint fél perc volt, úgyhogy Niki akármilyen nagy ravasz, akármilyen jó is a TAG-Porsche, ezt sose hozta volna be.
És erre mi történik az 53. körben...? Azok a nyavalyás fékek - teljesen elfogytak. Nem tudtam mit csinálni... Ki kellet álljak. Persze, alig értem be a paddockba, az osztrák tévések nekem rontottak, majdnem azt mondták: brávó, brávó, ám azt egy csöppet sem titkolták, hogy repesnek Lauda miatt. Mondtam is nekik, lehet, hogy Nikinek ez jó, de nagyon tragikus az én számomra.
1985. június.
Jó itt a Williamsnél. És már a Keke se olyan undok, mint eleinte volt. Olyanokat mondott Franknek, hogy ő felmond, ha engem leszerződtet. Az új rajtszámom az 5-ös, ami az első néhány futamon még fehér volt, mint Rosberg 6-osa, de Monacótól átpingáltuk pirosra. Piros Ötös. Egész jól néz ki. Remélem, szerencsét hoz majd. Peter Warr meg Ron Dennis úgyis azon röhög évek óta, hogy soha az életben nem fogok versenyt nyerni. Dennis még azt az otromba tréfát is megengedte magának, hogy a tavalyi évadzáró McLaren-partyn egy csimpázt vezetett be kézen fogva, majd így szólt: Hölgyeim és uraim, íme Nigel Mansell... Hát majd meglátjuk, ki fogja előbb megunni a banánt!
1985. október 6., Bands Hatch
Megvan! Megvan! Megvan!
Az első győzelem, még hozzá otthon, saját pályán. Mit is mondhatnék? 
Bár csak a 72. nekifutásra sikerült, sose gondoltam, hogy egy szép napon ne sikerülne. Harmadikként indultam, de már a 9. körben az élen voltam, miután szépen kibújtam Senna mögül és faképnél hagytam. A többi olyan volt, mint a mesében. Ja, és Prost közben megnyerte a vébét, pedig csak 4. lett. De, már bocsánat, ez nem tudott nagyon érdekelni. Különben, most, hogy megvan az első győzelem, én is világbajnok akarok lenni. Idén már bajosan, de jövőre...!
1986. április 13.
Hú, nagyon megy ez a gép, a Williams-Honda 11. Kár, hogy Frank idevette ezt a flegma és nagypofájú Piquet-t, máskülönben még vezetni is tud a nyavalyás, rögvest megnyerte a brazil futamot. Ma viszont Jerezben valami csoda volt a versenyzés, pedig nem is nyertem. A harmadik helyről indultam, az élen persze megint Senna. De nem hagytam annyiban, szokás szerint odatettem magamat, és a 39. körben már az élen álltam. Viszont a gumik, azok a fránya gumik, kezdték megadni magukat. Tíz kör volt hátra mindössze, amikor nagy elhatározással berontottam a boxba új kerekekért. Volt 20 másodperc hátrányom és már csak 9 köröm, hogy utolérjem Sennát. Szinte ösztönből vezettem, alattam még így nem repült egy autó sem. Már láttam, már ott volt előttem. Igyekezett ő is, naná, de a friss gumikon körönként több mint 2 másodperccel gyorsabb voltam. Az utolsó körben ott lihegtem a nyakában, aztán a célegyenes elején kilőttem mögüle. Egy kicsit megpróbált rám legyezni – aztán jött a kockás zászló. Csupán 14 ezredmásodperccel, ami írd és mondd 93 centiméter, kaptam ki, de egy csöppet sem voltam szomorú. Pedig lehet, hogy ez a 3 pont a végén nagyon fog hiányozni...
1986. október 26., Adelaide, Ausztrália
Egy 3. hely elég lett volna a vébé címemhez. Igaz, már Mexikóban nyerhettem volna, ha nem baltázom el a startot, de kissé ideges voltam, és majdnem lefullasztottam a motort, a végén még örülnöm kellett, hogy 5. lettem.
Ma meg... Az egész olyan volt, mint egy álom..., illetve rémálom.
A pole-t simán megszereztem, a versenyben meg tényleg lazára vettem. Már úgy értem, nem akartam minden áron nyerni. Tényleg, kivételesen megelégedtem volna a minimummal, vagyis azzal a bizonyos 3. hellyel, ami bőven meg is volt. Nem is tudtam szinte, ki van az élen, Piquet-e, Senna vagy Rosberg. Egyébként Keke vezetett, aki utolsó F-1-es versenyét futotta, és gondolta, utoljára megmutatja, mitől döglik a légy. Meg a városi pályákon ő tényleg mindig penge volt. Csakhogy a 63. körben defektet kapott a jobb hátsóján... Ki gondolt arra, hogy ez rossz előjel lehet?
Két köröm volt még hátra. És a pálya leggyorsabb részén, a Brabham-egyenesben szétdurrant a bal hátsó gumim! Szörnyű volt. Kapaszkodtam két kézzel a kormányba, próbáltam valahogy egyenesben tartani a kocsit, és kikormányozni a biztonsági területre. Kész, nem lehetett semmit se tenni. A csapat gyorsan behívta Piquet cserére, és közben Prost, aki a verseny elején járt a boxban, mert neki egy koccanás miatt lett defektje, vígan megnyerte a versenyt és bajnokságot...
Erre most mit mondjak? Épp Prost volt az, aki három vagy bajnokságot elvesztett, mire megnyerte az elsőt. Remélem, én nem járok így. Jövőre, csakis azt mondhatom: jövőre!
1987. augusztus 9., Hungaroring, Magyarország
Most nem azért, de én mindent beleadtam. Az idén csak első rajtsorból indultam, és amikor lehetett, nyertem is. Talán Spában lehettem volna kicsit óvatosabb az 1. körben, amikor az a kerge Senna nekem jött, de az is az ő hibája volt. Jó, talán megpofozni nem kellett volna... De Monaco? Az élről estem ki 30 kör után, amikor elszállt a turbóm. Vagy Detroit, ahol előbb a kerékcserénél beragadt a kerékanya, aztán meg görcsöt kapott a lábam, és ahelyett, hogy nyertem volna, csak 5. lettem. Aztán Hockenheim, megint szétesett a motor, amikor már mindenkit lealáztam.
De ez, ami ma történt itt a Hungaroringen, minden képzeletet felülmúlt.
Simán döngetek az élen, elöl-hátul senki, a győzelem a zsebemben, 5 kör van hátra, amikor a 4. kanyar után egyszer csak elkezd szitálni az autó hátulja. Nézem a tükröt, és nem hittem a szememnek: a jobb hátsó kerék lötyög, nincs a helyén! Ilyen nincs – egyszerűen leesett a rögzítő csavar. A felvételen lehet is látni, amit kijön a kerékből, és végigpattog az aszfalton...
Most már kezdek egy picit gyanakodni: lehet, hogy peches vagyok?
És ki nyert? Persze, hogy Piquet! Ez nem pech, ez méreg!
1987. augusztus 16., Zeltweg, Ausztria
Folytatódott az áldott szerencsém: a pénteki edzés előtt ki kellett vésni a bal alsó bölcsességfogamat, narkózisban, persze. Így csak egy 2. hely jött össze, de azért ez se rossz. A verseny maga... 
Hát mit mondjak? Volt három start. Jó, a másodikat én csesztem el picit, véletlenül kettesbe tettem a váltót, így aztán jött a második tömegkaramból, kicsi a rakás, nagyobbat kíván. Kínos, mit mondjak. Kifutó zóna meg sehol. Ez szegény osztrákoknak be is tette a kaput. Na de a lényeg, hogy harmadikra minden simán ment, én meg hoztam a formámat, és ma a Honda-motor is egyben maradt, simán nyertem. De hogy ne örüljek annyira, amikor a kis terepjáróval vittek a dobogóhoz, én meg állva integettem, szabály szerűen lefejeltem egy beton áthidalót – te jó ég, mi jöhet még?
1987. október 30., Suzuka, Japán
Vége. The End. Oda a második bajnoki cím is. A boxok mögötti gyors kanyarokban megcsúsztam, és nekivágódtam a betonfalnak. Valami iszonyú fájdalom hasított a hátamba és a nyakamba. Moccanni se bírtam. Úgy varázsoltak ki a kocsiból a pályamunkások. Azonnal bizonyos volt, hogy én ezen a versenyen nem tudok elindulni. És akkor minden oda. Piquet automatikusan világbajnok, hiszen 12 pont előnye van.
És mit mondott a kis drágalátos, a kis együttérző: – Köztem és Nigel között az a fő különbség, hogy én nyertem három világbajnokságot, ő meg elvesztett kettőt...
Kösz, haver!
1988. szeptember 11., Isle of Mans, Nagy-Britannia
Hello, ezúttal itthonról. Tudom, hogy most van az Olasz Nagydíj. Sőt, már a belgát is kihagytam. De én bárányhimlős vagyok. Aha, jól tetszettek hallani, bárányhimlő. Van ilyen, mint a mellékelt ábra mutatja, nem csak óvodások kapják meg.
Spában Brundle indult helyettem, most meg Jean-Louis Schlesser. És himlő ide vagy oda, halálra röhögtem magamat. Senna utcahosszal vezetett, amikor a célegyenes utáni s-kanyarnál odaért Schlesser mögé.
És egyszerűen képtelen volt még két másodpercet várni a lekörözéssel, neki azonnal kellett. Schlesser meg nem tudott a levegőbe felemelkedni, így aztán a McLaren és a Williams összeért, és Senna kipördült. De
úgy, hogy fennakadt a kerékvetőn, és onnan már nem volt tovább. Legalább győztek a Ferrarik, ez Monzában mindig nagy szám.
1989. március 26., Rio, Brazília
Az a tavalyi év a Judd-motoros Williamsben szörnyűség volt. Csoda, hogy átálltam a Ferrarihoz? Ráadásul én vagyok az utolsó ember, akit Enzo Ferrari személyesen szemelt ki, hogy nála versenyezzen, aztán sajnos tavaly augusztusban elhunyt az Öreg.
John Barnard kitalált valami egészen extrát, a félautomata váltót, ami szinte teljesen elektronika, csak éppen még nagyion gyerekcipőben jár a dolog. A lényeg, hogy a kormánykerék mögött van két kis kallantyú, azzal váltok le és fel, kuplung nem kell, csak a starthoz. Az ötlet zseniális, csak az a baj, hogy a télen ezzel a 639-es géppel nem tudtunk megtenni 15 körnél többet egyben. Szóval úgy vettük az idénynyitót is, mint afféle tesztet, addig bírja az autó, amíg bírja. Én, megmondom őszintén, maximum 30 kört engedélyeztem neki, így le is foglaltam a délutáni British Airwaysre a helyet, hogy induljak haza a famíliához. No, ezt lekéstem... – de nem bánom!
Mert mi történt? A Ferrarim nem hogy egyben maradt, hanem pokoli gyorsnak is bizonyult, és mivel Senna és Berger már a start után elintézték egymást, nekem csak Prosttal kellett elbánni, neki meg a végét járták a gumijai.
Hihetetlen, de nyertem, megnyertem első ferraris versenyemet!
És erre mi történik, mintegy lábjegyzetként? A dobogó tetején egy baromi díszes, cirkalmas kupát nyomtak a kezembe, ami sokkal nehezebb volt, mint számítottam. Kis híján elejtettem, mire a fém girlandok úgy összekaszabolták a kezemet, hogy csak úgy dőlt belőlem a vér. Hiába, vérrel, izzadsággal szerzi az ember a sikert!
1989. augusztus 13., Hungaroring, Magyarország
Most nem azért mondom, de hihetetlen, mekkorát nyertem totál esélytelenként. A 12. voltam az edzésen azon a pályán, ahol szinte lehetetlen előzni. Most már azt mondom: már akinek! Végigsöpörtem a mezőnyön, a Ferrarim is ment, mint egy svájci óra. Már 2. voltam Senna mögött (egyébként majdnem ugyanott, ahol két évvel korábban kiesett a kerékanya), aki épp Johansson lekörözésével bajlódott, és egy pillanatra elaludt, visszavett a gázból. Nekem ennyi elég volt. Úgy el porzottam mellettük, hogy csak lestek.
Más kérdés, hogy még ez az édes győzelem se segít rajtam sokat, idén se leszek világbajnok...
1991. június 2., Montreal, Kanada
Newey gépe, a Williams FW14-es egyre jobb. Mit jobb - már a leggyorsabb a mezőnyben. Végül is nem bántam meg, hogy miután ott hagytam a Ferrari tavaly, mégse a teljes visszavonulást választottam. A Renault-motor is szuper, úgyhogy lassan kezdhetnének csordogálni a győzelmek.
Speciel, ma nagyon kinézett egy. Ez az én napom volt. Csapattársam, Patrese ugyan megkaparintotta a pole-t tegnap, de már a startnál állva hagytam, aztán nem is volt megállás... hát, nehéz kimondanom: nem a célig, hanem az utolsó körig. Már nagyon a nyeregben éreztem magamat, mi tagadás, integettem is, és nem figyeltem eléggé a motorra. Olyan alacsonyra esett vissza fordulatszám, hogy egyszerűen lefulladt, illetve már semmiféle sebességbe nem tudtam betenni...! Hogy az a jó...!
És ki füstöl el mellettem vígan az ölébe pottyant győzelem felé, no ki? A Piquet! Hát én tényleg megőrülök!
1991. szeptember 22., Estoril, Portugália
Senna négyszer nyert zsinórban az év elején, aztán azt hitte, onnantól a zsebében van a bajnoki cím. Hát ráfaragott, mert eléggé belehúztam, elvégre nyertem hármat Magny Cours-ban, Silverstone-ban és Hockenheimban, meg még Monzában is, és máris lőtávolban voltam. A recept ugyanaz volt most is, mind mindig: kemény start, le is nyomtam Sennát, aki félig a füvön próbálkozott, aztán ott loholtam Patrese nyakán, aki viszont nem akart feltartani és elengedett. Így ment a kerékcseréig.
Szépen beálltam a helyemre, a fiúk dolgoztak, mint a kisangyal, majd jelezték, hogy kész vagyok, mehetek.
De alig döngettem ki a boxutcába, megint valami hihetetlen történt: leesett a jobb hátsó kerék!
Kiderült, hogy az anya.. (már megint!!!), szóval az anya nem ment a helyére, mire szegény szerelő beszaladt a garázsba, hogy hozzon egy másikat. Csak ezt senki nem vette észre, és mivel amúgy minden kéz a magasban volt...
Mindegy. Mit is mondott Piquet, az a rettenetes? Hány bajnoki címet veszettem el? Azt hiszem, már háromnál tartok.
1992. augusztus 16., Hungaroring, Magyarország
Mindenkit csókoltatok, akit érint.
Nigel Mansell világbajnok!
Beeeeee....!
