A papot Don Sergio Mantovaninak hívják. Úgy, ahogy a földön mindenféle szerzetnek van valamilyen szentje, aki kezét felé nyújtja, még ha nem is látszik, őt az autóversenyzők papjának hívták, és ez elég is volt, nem kellett hozzá szent legyen. Épp elég jel volt az, hogy ugyanezzel a névvel létezett egy valódi pilóta, aki amolyan úrvezetőként rajthoz állt néhány nagydíjon az ötvenes években, igaz, minden különösebb siker nélkül. Aztán egy balesetben, az 1955-ös Valentino Nagydíjon elvesztette az egyik lábát, de legalább életben maradt, és ez akkoriban már önmagában eredménynek számított. Ahogy a nagy Fangio mondta az 1958-as monzai futam végeztével, Jó kis verseny volt, senki sem halt meg.
A mi Don Sergionk 1953-ban öltözött be, és mint aki Isten szolgálatát egy különös területen vélte elmélyíteni, mind több időt töltött szülővárosának, Modenának egyik büszkeségénél, a Maserati cégnél. Az olaszok istenes népek, ki ne örült volna egy eleven őrangyalnak: szerelőtől versenyzőig mindenki szívesen látta. A korszak nagyjaival, Jean Behrával, Juan Manuel Fangióval és Stirling Moss-szal is baráti viszonyba került.
Mintha csak elöljárói is jó szemmel nézték volna a versenyzők papjának ténykedését, 1959-ben kinevezték a Szent Katalin plébánia élére, ami ott állt a Viale Ciro Menotti melletti hídnál, egy kőhajításnyira a Maserati-főhadiszállástól.
A padre különösen jóban lett a francia Behrával, akivel mély beszélgetésekbe bonyolódtak, többek között arról, vajon mi marad egy autóversenyző után, ha meghal. Behra – aki egyik fülét már elvesztette egy írországi futamon – komolyan hitt benne, hogy az autóversenyzők nem gazdag playboyok, se nem veszélyt kereső félőrültek, akiknek a közvélemény gyakran hiszi őket. Elhivatott, intelligens, átlagos felüli reflexekkel rendelkező férfiakról van szó, mondogatta, máskülönben nem lennének képesek egy 200 kilométeres sebességgel száguldó versenygépet uralni. Aztán egy ízben, a modenai autodromo boxfalán ücsörögve Behra különös módon arról kezdett el beszélni, hogy milyen fontos a gyerekek nevelése, főképp kicsi korban.
– Építsen egy szép nagy, világos óvodát a gyerekeknek, atyám. Ebben az életkorban hadd legyen még öröm az élet a számukra, lesz még elég sötét nap az életükben később – filozofált a francia, és mintha csak saját sorsát vizionálta volna: egy héttel később a berlini AVUS-on Porschéjával karambolozott, egy villanyoszlopnak ütközve szörnyet halt.
Mint kiderült, Behra nem a levegőbe beszélt, amikor az óvodalapításról ábrándozott. Egy csekély összegett hagyott Don Sergiora, majd amikor mindez a nyilvánosság elé került, több pilóta és csapattulajdonos is hozzájárult a nemes cél megvalósításához. Az óvoda megépülhetett, és az első csoportot, amit elindítottak benne, természetesen Behráról nevezték el. A második egy, a helybéli Junior Formulaban időközben (1960 októberében) halálát lelt Giuseppe Farandáról kapta a nevét, míg a harmadik csoport Eugenio Castellotti nevét vette fel, aki 1957-ben hunyt el a modenai pályán, egy Ferrari tesztelése közben. Sajnos, mire az óvoda teljesen elkészült, Monzában meghalt Wolfgang von Trips is, aki még ott volt az alapkő letételekor – az ő nevét kapta a negyedik a csoport. Egész Modenában ez volt akkoriban a legmodernebb gyermekintézmény: nagy, világos terekkel, kápolnával, terasszal, kerttel és sok szép játékkal. 1961 december 3-án avatták fel, a már visszavonult Juan Manuel Fangio vágta át a szalagot. Jelen voltak Faranda szülei, Castellotti édesanyja, Behra özvegye, és tiszteletét tette a Maserati részéről Omer Orsi és a Serenissima csapat alapítója, Volpi herceg is. Ott álltak az első kis óvódások, frissen vasalt köténykéjükben és masnijaikkal, míg a modenai püspök megható beszédet mondott:
– Legyenek ezek a gyerekek a már elhunyt autóversenyzők őrző angyalkái, és főképp azoké, akik még élnek, és a pályákon köröznek a jövőben is!
Don Sergio azonban nem elégedett meg ennyivel. Továbbra is áldozatos istápolója volt az örök versenypályákra távozott pilóták emlékének, így aztán az intézmény falán egyre több emlékfelirat sorakozott az évek múltával. A lista csak nőttön nőtt... Bonetto, Marimon, Ascari, Castellotti, de Portago, Sighinolfi, Musso, Collins, Hawthorn, Schell, Faranda, Cabianca, Crivellari, von Trips, Rodriguez.
Egész falak teltek meg nevekkel és emléksorokkal. De jöttek tovább a többiek: Bandini, Clark, Scarfiotti, Courage, McLaren, Rindt és Giunti....
Don Sergio pedig, amellett, hogy továbbra is elengedhetetlen szereplője volt az olasz futamoknak, fáradhatatlanul dolgozott – a szó minden értelmében vehető módon – emlék-művén: az iskolává felfejlődő intézmény kertjében 1971-ben elkészült a modenai szobrász, Marino Quartieri szobra, a 6 méter magas Ara-emlékmű. Egy versenykocsiból kinövő óriási szárny szökik az ég felé, ami egy hatalmas talapzaton áll: ide vannak felvésve az eltávozott versenyzők nevei, és körben mindazoknak a cégeknek, gyártóknak a szimbóluma, amelyek valamilyen módon kapcsolatban állnak az autóversenyzéssel.
Újabb hét évvel később, azaz 1978-ra Don Sergio elérte, hogy új plébánia épüljön fel, majd 1987-re elkészült a Casa della Gioia e del Sole, vagyis az Öröm és a Nap Háza: egy modern, minden kényelemmel ellátott szociális otthon, ahol 87 idős embert tudtak elhelyezni. Itt töltötte élete utolsó három évét a nagy Gigi Villoresi, a háború előtti, majd azt követő évek egyik legjelesebb olasz pilótája. A legújabb építkezés 1997-ben ért véget, amikor elkészült az új tornaterem, amit az 1986-ban elhunyt pilótáról, Elio de Angelisről neveztek el. És ennek a kapcsolatnak is micsoda története van! Don Sergio nem csupán a versenypályákról ismerte de Angelist, de a családdal is baráti kapcsolatba került. Fia halála után Giulio de Angelis egy különösen értékes festményt ajándékozott a Santa Caterinai plébániának, támogatandó a jó célokat. Ám 15 nappal később a dúsgazdag üzletembert túszul ejtették szardíniai villájában. Don Sergio azonnal „szolgálatba helyezte magát”, és közvetítőnek ajánlkozott a túszejtők és a család között. Ebben a minőségében bizonyos éjszakákon száz és száz kilométert vezetett le a leglehetetlenebb szardíniai utakon, hogy információkat adjon át az egyik és a másik félnek. Öt hónapon át ment ez az egyezkedés, míg végül mindenki beleegyezett, hogy mennyiért engedik szabadon Giulio de Angelist. Ekkor jött Don Sergio részéről az igazi hőstett: elvállalta, hogy ő marad a banditák fogságában addig, a pénz meg nem érkezik. Végül is három napon át tartották fogva, majd szabadon engedték.
Én már úgy ismerkedtem meg vele, mint egy élő legendával. Először Imolában láttam: egy pap, fekete öltönyben, hajtókáján ezüst kereszttel, kezében fekete aktatáska, a nyakában a FIA-belépő. Két Ferrari-kamion között állt, mosolygott, és örült, hogy mindenki odasiet hozzá, igyekszik megszorítani a kezét. És aztán találkoztunk Monzában, aztán megint Imolában, Monzában – és így tovább. Egy idő után mi is régi ismerősként paroláztunk. Olaszul beszélt hozzám, én meg csekélyke szókincsemmel válaszolgattam. Si, si, bene..., Ungheria..., molto grazie.
Nem igazán vallásos hevületből mondom, de minden alkalommal jó érzés volt látni, hogy a Forma–1-nek van egy igazi papja!