Sergio Pérez a malajziai 2. helyével valósággal berobbant a Forma–1 élvonalába. El lehet képzelni, hogy milyen őrjöngés volt otthon, Mexikóban, hiszen utoljára 1971-ben, 41 éve, a Holland Nagydíjon állt a dobogón Pedro Rodríguez mexikói zászló alatt. És még abban az évben meghalt.

Mexikó nem tartozik a nagy F1-es nemzetek közé, mint mondjuk Argentína vagy Brazília, de volt egy testvérpár, amelyik életével és főképp halálával máig legendának számít: Pedro és Ricardo Rodríguez de la Vega. Gazdag famíliából származtak, apjukól, idősebb Don Pedroról olyan hírek is keringtek, hogy időben az ország titkosszolgálatát vezette, ám ami biztos, hogy dolgozott a rendőrség kötelékében: ő volt a motorosrendőr hadosztály parancsnoka. Amúgy ingatlanüzletekből jelentős vagyonra tett szert. Részben ez tette lehetővé fiainak is a versenyzést. Amibe szinte gyerekkorban belekezdtek. Igaz, előbb csak bicajjal. De érdemes végigböngészni az ifjabbik (1942-ben született) és egyben vadabb Rodríguez-kölyök Ricardo pedigréjét:

8 évesen: első bicajverseny
10 évesen: országos bajnok a korosztályában
11 évesen: 125 ccm-es motorbajnok
15 évesen: autóversenyt nyer
16 évesen: versenyzői licenszet kap odahaza, ám Le Mans-ban a versenyigazgatóság nem engedi rajthoz állni a kora miatt...
19 évesen: a Ferrari gyári csapatának tagja
20 évesen: Mexikóban az év sportolója
És még nincs 21 éves, amikor meghal, 1962. november 1-én, halottak napján.
Bátyjával, Pedroval együtt 1957-ben indultak első autóversenyükön, Nassauban: Pedro és Ferrarival, Ricardo egy Porschéval. Kettejük közül Ricardot tartották tehetségesebbnek, ám abban is megegyeznek nagyjából a vélemények, hogy a hazájában csak El Chamaco néven dédelgetett fiú a maga módján totális megszállott volt, őrült módon vezetett, amiért – sokak szerint – soha nem lett volna belőle igazán sikeres pilóta. Vad vezetési stílusa ráadásul az életben is jelentkezett: meglehetősen kiállhatatlan, arrogáns természete volt, és ahogy a kortársak leírják, „már zavaró módon nem félt semmitől és senkitől”.

Pedig ahhoz, hogy egy Enzo Ferrari egy 19 éves fiút meghívjon a csapatába, ahhoz, úgy látszik, ez kellett. Meg persze az is, hogy az 1960-ban Európába érkező ifjonc Luigi Chinetti N.A.R.T. csapatában néhány győzelemmel villantson. Az 1961-es Olasz Nagydíjon, Monzában az addigi világbajnokságok történetében legfiatalabbként egy elképesztő 2. rajthelyet futott első versenyén, mindössze 0,1 másodperccel maradt el a pole-ből induló Wolfgang von Tripstől, és simán elkalapálta a Ferrari nagy sztárjait, Philip Hillt és Richie Ginthert, meg az új üdvöskét, a Reimsban rögvest győzelemmel debütáló Baghettit. Aztán a német bajnokesélyes a futam 2. körében Clarkkal karambolozott, és 14 nézővel együtt meghalt... Egyszóval, nem a benzinpumpa rakoncátlankodása miatti kiesés miatt maradt tragikus emlék Ricardo Rodríguez számára a F1-es bemutatkozás. Amit mutatott, azonban elég volt hozzá, hogy 1962-re egész éves Ferrari-szerződést kapjon – csak az volt a nagy pech számára is, hogy ez volt a Scuderia egyik leggyengébb éve, nem csak ő, mindenki szenvedett sikertelenségtől. Ricardo így is össze tudott szedni egy szép 4. helyet Spaban. Enzo ki is hagyta a Francia Nagydíjat, csak a Nürburgringre tértek vissza a cápa orrú Ferrarik, de mivel itt a legjobb eredményt a „vendég” Willy Mairesse érte el egy 10. helyezéssel (Ricardo 11. lett), Ferrari szerette volna megkímélni magát a további égéstől, ezért úgy döntött, hogy Monza után befejezi a bajnokságot, a két tengeren túli futamon már nem indulnak. Ricardo dühöngött, mert az, hogy kihagyták az USA Nagydíjat, egyben azt jelentette, hogy a bajnokságba nem számító, de az egész mezőnyt felvonultató első Mexikói Nagydíjon sem lehet ott.

Azonban nem maradt autó nélkül: Rob Walker volt annyira számító, hogy a hazai sztár feneke alá szívesen oda tolt egy Lotust. Igen ám, de a Lotus teljesen másképp viselkedett, mint a Ferrari, amihez Ricardo szokva volt: felülkormányzott volt, és a buckás Magdalena Mixhuca-pályán ugrált, mint egy bakkecske. Az időmérő edzésen következett be a tragédia: Rodríguez – ahogy Michael Cooper-Evans fogalmazott – „már csak hazafias lelkesültségből is” mindenképpen jobb időt akart elérni, mint John Surtees addigi pole-köre. A 180 fokos, extrém gyors Peraltada-kanyarba azonban túl nagy sebességgel száguldott be, és megcsípte a beton emelkedő részét, ahonnan a Lotus katapultként vágódott a töltésoldalba. A 20 éves mexikói hős azonnal életét vesztette. Vitáztak azon később, hogy a Lotus köztudottam törékeny felfüggesztése okozta-e a bajt, vagy épp az a kinyíró vezetési technika, ami Ricardo Rodríguezt jellemezte. Ahogy a fent említett szerző összegezte: a pálya és az autó nem tudott megfelelni Ricardo elképzelésének...

A báty, Pedro a haláleset hatására egy időre visszavonult a versenyzéstől, ám 1963 végén már őt is ott találjuk az USA és Mexikói Nagydíjon egy Lotusban, majd 1964-ben csak a hazája versenyén indult, a Ferrari meghívására. Ez így ment egészen 1967-ig, első teljes szezonjáig (közben egyetemre járt, bizniszelt), így történhetett, hogy amikor egy Cooper-Maseratival megnyerte a Dél-Afrikai Nagydíjat, mindössze a 9. versenyen volt!
És bár ettől fogva főállású Forma–1 pilóta volt, a legnagyobbat mégis sportkocsi-versenyzőként alkotta, sokan esküdnek rá, hogy nála bátrabb és gyorsabb e kategóriában nem volt – Le Mans-ban 1968-ban győzött.
1970-ben még megnyerte a régi, 14 kilométeres Spában rendezett Belga Nagydíjat, immár BRM-mel, és 1971 is kedvezően alakult a számára, 3. lett Franciaországban, 2. Hollandiában.

Július 11-én a Norisringen rendezett Interseria-versenyen halt meg, 31 évesen, egy Ferrari 512M-et vezetve. Jo Siffert, aki csak néhány hónappal élte túl vetélytársát, ezt mondta róla: – Szeretem ezt az apró mexikói srácot, még akkor is, ha mindig azt érzem, ki akar csinálni a pályán!
Kettesük csatái egyébként híresek voltak a sportkocsi-versenyeken, mintha tényleg életre-halálra küzdenének...
Amit a kortársak még feljegyeztek Pedro Rodríguezről, hogy jó mexikóiként mindig volt nála egy üveg Tabasco-szósz, hogy megfelelően csípőssé tudja tenni az ételt. És bár nős volt, Angliában barátnőjével élt – ám gyermeke egyik kapcsolatából sem született.

A két Rodríguez-testvér halála után a Mexico City-i pályát az 1986-ban visszatérő Forma–1 futamra róluk nevezték el, és így hívják ma is: Autódromo Hermanos Rodríguez. Pedro halálának 35 éves évfordulóján pedig a norisringi pályán egy bronz táblát helyzetek el az emlékére.
A múlt hősei ők, beteljesületlen álmokkal.
Sergio Pérezre vár a feladat, hogy felélessze és továbbvigye a mexikói tüzet.