Sokszor elhangzik, hogy a Forma-1 egy nagy család, ahol nem csak a pilóták és a mérnökök léteznek, hanem nagyon sokféle ember. Közülük az egyik legszimpatikusabb figura volt Sid Watkins professzor, a F1 főorvosa. Szerencsére, számomra csak beszélgetőtárs – de milyen!
Valamikor az 1990-es évek közepén mentem oda hozzá először egy Marlboro-partin a Gundelben. Feltűnt, hogy szinte magányosan ácsorog a bárpult mellett és szopogatja a viszkijét. Bemutatkoztam, és elkezdtem kérdezgetni mindazokról a dolgokról, amikről ő –sajnos – felettébb sokat tudott. A Peterson-balesetről, ami miatt még akkor is felpaprikázódott: - Ronnie-nak nem szabadott volna meghalnia! – mondta. De akkor, amikor ez történt, 1978. szeptemberében, Watkins, Ecclestone felkérése nyomán, csupán a 7. versenyén volt jelen, és a pályabiztonság és az orvosi ellátás fényévekre volt a mostanitól – amit nagyrészt neki köszönhetünk. Villeneuve halála, Senna halála, Frank Williams lebénulása – csupa szomorú téma, de a Prof, immár egy újabb viszkit kortyolgatva szívesen beszélt mindenről, érzékelvén – mondom felettébb szerénytelenül – a történtekben való jártasságot és kíváncsiságot.
Ez volt a kezdet, mert utána valami különös szimpátia alakult ki köztünk. Magyar újságíróként, ugye, az embernek limitáltak a lehetőségei – én „fénykoromban” négy-öt európai futamon tudtam ott lenni egy évben, és ez már nem volt kevés. De Watkins proffal mindig leálltunk társalogni, megvitattuk a dolgok állását. Olyannyira, hogy még az is szóba került, hogy a vörösborok nagy szerelmeseként egyszer lerándul Villányba, és ott meglátogatunk néhány ismerős pincészetet – azért nem olyan nagy csoda, hogy erre végül nem került sor. Mint ahogy arra sem, hogy első feleségemnek, akiről, amikor megtudta, hogy orvos, szinte azonnal felajánlotta, hogy látogasson ki Londonba, a világ egyik legnevesebb intézményébe, a Great Ormond Street Hospitalba – amikor csak nagy szemeket meresztettem, hogyan is képzeli mindezt, csak legyintett: - Az egyik fiam szintén gyerekgyógyász, ott dolgozik, majd rábízom!
Hát, végül ez is elmaradt.
De szerencsére nem maradt el egy igazi, leülős interjú 2001-ben, Monzában, immár a verseny végeztével (rémes hétvége volt, pár nappal a World Trade Canter elleni támadás után, és még közben jött a hír Alessandro Zanardi lausitzringi balesetéről). A Prof akkor ezt mondta, nagyon megmaradt bennem: - Látja, ezt szeretem a legjobban. A verseny lement, nem volt semmi kalamajka, megnyugodhatok. Ilyenkor ki lehet bontani egy palack jó kis vöröset, és elkortyolgatjuk a csöndesedő alkonyatban.
Igen, ez az idilli kép nagyon kedves.
Ugyanakkor ne feledjük, hogy Sidney Watkins, a világ egyik legfelkészültebb idegsebésze volt az egyik motorja annak 1978-tól kezdődően, hogy olyan biztonságos legyen a Forma-1, amilyennek ma ismerjük.
Még egy kis kép: a bolognai reptéren trécseltünk az imolai futam másnapján, már bent a tranzitban. Egyszer csak, mint akit puskából lőttek ki, eltűnt mellőlem, be, a Duty Free Shopba. Aztán pár perccel később széles vigyorral és a hóna alatt egy-egy Jim Beam-dobozzal tért vissza. – Így már ki lehet bírni hazáig – kommentálta.
Remélem, a túlvilágon is van viszki, hogy ki lehessen bírni az örökkévalóságot.
