Gilles Villeneuve legenda volt már életében is, halála után meg főképp azzá lett. A statisztikák szerint 6 nagydíj-győzelmet ért el, és ez a hivatalos. Ám nyert még egy F1-es futamot is.
A '70-es években még minden más volt - a Forma-1-ben is. Kevésbé komplikált, kevésbé fegyelmezett, kevésbé elzárt - és kevésbé biztonságos. A pilótákat nem kötötte több száz oldalas szerződés, ha kedvük tartotta, egy-egy F1-mentes hétvégén akár hegyiversenyen is elindulhattak. Emellett voltak olyan futamok is, amiket Forma-1-es autók számára írtak ki, de nem számítottak bele a bajnokságba. Ilyen volt majdnem húsz évek keresztül a Race of Champions. Tavasszal rendezték az angol Brands Hatch-i pályán, többnyire zimankós körülmények között, vagy legalább esőben.
Az 1979-es versenyre április 15-én került sor, a négy tengeren túli F1-es nagydíj után. A mezőny már megjárta Dél-Amerikát, Dél-Afrikát és Klaiforniát, és dicsőségben Jacqes Laffite (Argentína, Brazília) és Gilles Villeneuve (Dél-Afrika, USA-Nyugat)osztoztak - és a Ferrari kanadai ásza vezette a bajnokságot 20 ponttal.
A Race of Champions-t természetesen nem lehet teljes értékű nagydíjnak venni, több okból sem. Egyrészt ugyanezen a pályán 1978-ban, a Brit Nagydíj 76 kört számlált, míg most csak 40-et kellett megtenni - már azoknak, akik ott voltak, Ugyanis a mezőny eléggé foghíjasra sikeredett. A Ferrari csak Villeneuve-öt indította, a Lotus a világbajnok Mario Andrettivel állt ki, a McLaren az új emberükkel, John Watsonnal, az Arrows Jochen Masszal és a Shadow meg Elio de Angelisszel. Egyedül Bernie Ecclestone Brabham csapata vette véresen komolyan a dolgot, és harcba küldte Niki Laudát és Nelson Piquet-t. (A felettébb szerény szezonkezdet után bizonyára jól jött Gordon Murray-éknek egy "potya" tesztlehetőség.) Tehát nem volt itt az akkor nagymenőnek számító Ligier, a feljövőben lévő Williams, a Renault, a Tyrrell és a kisebb istállók sem. Nem csoda, hogy a szervezők egy másik géposztály résztvevőit is csatasorba állították, méghozzá az Aurora Bajnokság mezőnyét. Ebben az angliai sorozatban egy évnél régebbi F1-es gépekkel lehetett versenyezni, gyakorlatilag privátim, szinte hobbi-alapon. De ettől még komoly bajnokságnak számított, elvégre a F1-es csapatoknak sem volt mindegy, hogy "levetett" gépeikkel kik, milyen eredményt érnek el. Egyébként az Aurora Bajnokság az, ahol női pilóta győzelmet tudott szerezni F1-es autóval: Desiré Wilsoné az egyedül álló dicsőség, aki majd egy évvel később, 1980-ban fog itt, Brands Hatchben nyerni egy futamot.
Minden esetre, a Race of Championon részt vevő Aurora-brigád tagjai között is olyan nevek bukkannak fel 1979-ben, mint Guy Edwards, Rupert Keegan, Emilio de Villota, a már említett Desiré Wilson, illetve a korábbi motoros király, Giacomo Agostini.
Ami a Ferrarit és Villeneuve-öt illeti: hihetetlen lendületben voltak. Ha az 1978-es év utolsó, kanadai versenyét is beleszámítjuk, akkor Gilles az utóbbi 5 nagydíjból hármat megnyert. A nagyon keserves, sok balesettel, pech-hel tarkított első teljes szezon után végre el lehetett mondani, megérte Enzo Ferrarinak kitartani a "piccolo canadese" mellett. A Mauro Forghireri által kifejlesztett szoknyás (= ground effect) gép, a 312T4 rögvest nyerőnek bizonyult. Még csak kétszer indultak, és mindkétszer kettős győzelmet arattak, Villeneuve-Scheckter sorrendben. Ennek fényében kicsit fura lehet, hogy Schekcter szabadságot kapott erre az áprilisi hétvégére, és Gilles-nek sem az új autót adták, hanem a némiképp átépített 312T3-at, amivel az előző évben Reutemann négyszer nyert (többek között Brandsben is), ő meg az új montreali pályán.
Egy rendes nagydíj-menetrenddel ellentétben itt minden egy napon zajlott. Délelőtt Andretti futotta meg a legjobb edzésidőt, mögötte Niki és Gilles végzett. A rajtot azonban Lauda kapta el a legjobban, és Villeneuve, valamint a 3. helyre visszacsúszó Andretti elé vágva vezette a versenyt. Elhúzni nem nagyon tudott, így alakult a négyes, Piquet-vel a végén, amelyik egymás nyakában lihegve kergette egymást. Mindössze 8 körön keresztül, mert Lauda a boxba vonult, máris gumigondjai támadtak a Goodyearekkel. Ekkor Gilles vette át a vezetést - amihez Kyalamiban és Long Beach-ben már hozzászokhatott. Viszont mögötte mégis csak a nála 10 évvel idősebb, a tavalyi, világverő Lotus79-cel száguldó Andretti nyomult. Az amerikai kivárt, és nem eredménytelenül, mivel három körrel később belekergette Villeneuve-öt egy kis hibába: a kanadai szélesen vette a Hawthorn-kanyart, és épp csak össze tudta kaparni a T3-ast, hogy ne a korlátban kössön ki. Addigra Andretti már tovasuhant az élen.
Aztán következett az a néhány kör, ami pontosan megmutatta, Gilles mire képes. A hátránya mintegy 4 másodpercre nőtt, ám nem adta fel. Szépen kezdte faragni a hátrányát. A 25. körre, amikor Edwards lekörözésekor Andretti kissé belassult, már ott volt a Lotus kipufogóinak a tövében. Aztán két körrel később (27. kör!), Robin Smith Ensign-ja jelentett némi akadályt, és Gilles a Paddock Band-ben a lehető legklasszikusabb manőverrel kifékezte a világbajnokot.
És ahogy mondani szokás, innentől fogva már hátra sem nézett a kockás zászlóig.
Zsinórban a harmadik versenyét nyerte a végére feljövő Nelson Piquet és Andretti előtt.
Scheckter, a csapattárs is megszólalt a távolból:
- Az eredeti felállás szerint a Ferrarinak ott voltam én és ez a kanadai kölyök. Nekem kellett volna nyerni sorban a versenyeket, neki pedig figyelnie és tanulnia tőlem. Ehhez képest...
Szóval, mindent egybevéve, a 7. győzelem. Persze, ez csak játák a számokkal, ha úgy tetszik. Ettől függetlenül egy máig élő legenda történetéhez mindenképpen hozzátartozik.
