Erbé egy eldugott olasz falucska: itt áll az első Villeneuve-emlékmű. Tőle pár kilométerre, Castel d’Arioban született Tazio Nuvolari. Méltó párosítás egy kirándulásra.
Érdekes, hogy amikor a 2006-os fényképeket böngészem, feltűnik, hogy az imolai Piazza Gilles Villeneuve avatásán készült fotókon ott áll az a kis csapat, tartva a molinót, amelyik Erbéből érkezett. A neten való kereséssel manapság minden hová el lehet jutni, így hamarosan kapcsolatba kerülhetek Alessandro Silvestrisszel, aki az Erbében működő Gilles Villeneuve Club elnöke. Valaha, 1975-ben egyszerű Ferrari Clubként alakultak, de aztán a kis kanadai halála után felvették a nevét. Sőt, itt nem álltak meg a tiszteletadásban. Gyakorlatilag a világon elsőként, még a szülőhely, Berthierville előtt létrehozták a maguk emlékművét ebben a piciny, valószínűleg addig senki által fel nem keresett helyen. Mert aztán ezek után, idestova 30 éve Erbé egy kicsit zarándokhellyé vált a Villeneuve-rajongók számára. Nekem is meg kellett tennem ezt az utat. A tavasz mindig remek alkalom egy olaszországi bóklászásra, hát ha még ilyen kalandokkal lehet fűszerezni. Alessandroval csekélyke olasz tudásom segítségével leveleztem, majd már oda érkezve, egy végső telefonos egyeztetés után déli 12 órában állapodtunk meg.
- Az emlékműnél – mondta.
És ezt nagyon helyénvalónak éreztem. A kizöldült tájban, kanyargó utakon, messze a forgalomtól lehet eljutni Erbébe. És oda jutva nem kell sokat keresgélni: a falu határában magasodik az égbe az az F104-es vadászgép, amit az olasz légierő ajándékozott nekik. Gilles egy ilyen géppel mérte össze a Ferrari 126CK sebességét 1981 novemberében, amikor a istrinai katonai reptéren versenyre keltek. Nem kell külön ecsetelni, ki nyert – a 100 ezer néző szeme láttára. Korán érkeztem, van időm alaposan körbejárni az itt-ott már rozsdásodó gépmadarat és a mellett elhelyezett Villeneuve-szobrot. Sehol egy lélek, melegen süt a nap, ebédidő van. Aztán befut egy fehér Fiat, és végre személyesen is megismerkedhetek Silvestris úrral, Alessandróval. Hetven felé járhat, de fiatalos, energikus, és mint oly sokaknál tapasztaltam már, ha Gilles-ről van szó, különös tűz gyúl neki is a szemében. Nekem pedig az olasz beszédkészségemet acélozza meg ez az alkalom is, hiszen Alessandro pár angol szón kívül csak szépséges anyanyelvét beszéli. Lelkesen meséli el, hogy a szobor avatására sikerült meghívniuk Joanna Villeneuve-öt, az özvegyet, illetve, hogy a nyár elején minden évben egy Ferrari Napot is tartanak, ahol az évtizedek alatt sok-sok híresség megfordult, és a település legnagyobb szenzációjává nőtte ki magát.
Ami viszont a környékbélieknek nem teljesen idegen, mármint az autóverseny iránti imádat – és itt jön az átkötés –, mivel egy öt kilométerrel odább fekvő faluban, Castel d’Arioban született a nagy Tazio Nuvolari, akit a erbéiek is magukénak éreznek. Enzo Ferrari maga hasonlította többször is Nuvolarihoz Villeneuve-öt, több fotó is létezik arról az ünnepségről, ahol Gilles Nuvolari Alfájában ül, és magasba emeli a kormánykereket, mint annak idején a Repülő Mantovai egyik célba érésekor. Nem csoda, hogy Alessandro is azt ajánlja, guruljunk át Castel d’Arioba, megmutatja Nuvolari szülőházát és koránt sem mellékesen, meghív ebédre. Hogy is tiltakoznék!
A szülőház egy tisztes épület, hófehér falakkal, zöld ablaktáblával és egy emléktáblával. Magántulajdonban van, bár nem a Nuvolari családé már. A múzeum pedig nem itt van, hanem Mantovában – ahová délutánra szól a meghívó. Azért a főtéren – kell-e külön mondani? – áll egy érdekes megfogalmazású Nuvolari-szobor. Két éve, amikor Gilles halálának 30. éves évfordulója kapcsán a környéken nagy ünnepségek voltak, René Arnoux itt tett még néhány kört azzal a 312T4-es Ferrarival, ami a Giacobazzi-család tulajdona. Tömérdek rajongó zarándokolt el ide, itt volt Joanna és Gilles lánya, Melanie is, no meg a teljese egykori szerelőgárda, akik valaha Villeneuve-vel dolgoztak. Giulio Borsari, a „capo mechanico” azóta már el is hunyt.
A nézelődés, mesélés, fényképezkedés után jöhetett a helyi specialitásként beharangozott rizottó – hol máshol is, mint a Ristorante Nuvolariban. Mint minden rendes efféle helyen, ennek az étteremnek a fala is versenyautókkal van tele: a Maestro száguld különböző emlékezetes versenyein, hol egykori plakátokon, hol valamely helybéli piktor ecsetje által freskóvá festve. A vitrinekben autómodellek, és különböző kisebb-nagyobb relikviák, olyasmik is, persze, amik a később Ferrari-hősökre emlékeztetnek, egészen Schumacherig vagy éppen Alonsóig. Az ebéd pompás, az oldalassal tálalt rizotto tényleg speciális, nem is beszélve a desszertként felszolgált, a lelkes tulajdonos által nagyon ajánlott sajt-fügelekvár combóról. De közben azért előkerültek egy nagy mappából az erbéi Villeneuve Club dicső történetét elbeszélő dokumentumok. Főképp a fotók érdekesek: Alessandro jócskán fiatalabban áll rajtuk, olyan személyiségek társaságának, mint Didier Pironi, Michele Alboreto vagy éppen a még kamasz Jacques Villeneuve. Sőt, Alessandro igazi olaszként olyannyira a szívébe fogadott e röpke pár óra alatt, hogy megmutatja a családját és még a macskáit is. Persze, azért Villeneuve az első, úgyhogy amikor hosszasan búcsúzkodunk a Ristorante Nuvolari előtt, ajándékképpen kapok matricát, bekeretezett képet és könyvet is emlékbe.
E méltó előkészítés után aztán semmi akadálya, hogy tovább menjek Mantovába, ahol nemrégiben nyílt meg a Nuvolari Múzeum, egy új helyen. Az amúgy csak a hétvégén nyitva tartó intézménybe külön a kedvemért bejött Gianni Cancellieri igazgató úr, és ő is nagyon lelkesen vág bele – hála istennek, angolul – a látványosságok bemutatásába. Itt is van mit nézni bőven, noha, mint jelzi, ő maga kicsit elégedetlen ezzel a hellyel, amit tavaly kaptak. Talán annyi szolgál mentségül, hogy a már-már szentként tisztelt nagy Tazio relikviái egy használaton kívüli templomban kaptak elhelyezést… Itt aztán van minden. Fotók, régi dokumentumok és rengeteg tárgyi emlék. Kormánykerekek, a híres teknőc, több kiadásban, amit Nuvolari Gabriele d’Anunziótól kapott, a sárga ing, és a győzelmi kupák, díszes serlegek.
Amik között némi keresgélés után megtaláljuk az I. Magyar Nagydíjért járó két kupát is, amit Nuvolari az 1936-os, népligeti elsőségéért hozhatott haza. Egészen meghatódom rajta, hogy láthatom őket. És itt van egy olyan koszorú is, amit nem Nuvolari nyert – Nino Farina, az első világbajnok nem tudott jelen lenni a nagy bajnok temetésén 1953-ban, mert a Német Nagydíjon indult. De nyert, és a győzelmi koszorút elhozta neki, a sírjára. Méltónak érzem, egyáltalán nem teátrálisnak. Gianni is olyan, hogy érezni rajta: körülbelül egy hétig tudna mesélni, nem csak magáról Nuvolariról, hanem a múzeumról, és mindazokról a tárgyakról, amik itt vannak – és amik nincsenek itt. Itt, ott, amott is vannak még fellelhető Nuvolari-ereklyék, például az 1936-ban megnyert, óriási Vanderbilt Kupa, ami egyelőre egy másik helyszínen látható, de tán egyszer létre jön egy nagy, egységes Nuvolari Múzeum, ahol minden egy fedél alá kerül. Így ér körbe, a múltba egyre visszafelé haladva a Villeneuve-Nuvolai-vonal. Az már csak tényleg hab a tortán, hogy mindkét derék úriember, Alessandro és Gianni is megemlíti, hogy 1956-ban ez a térség sok magyar menekültet fogadott be, voltak magyar barátaik, sőt, Gianni jónéhány magyar szót is tudott, mivel, ha nem is ő, de egy barátja teljesen beleszeretett a magyar nyelvbe, és szinte tökéletesen megtanulta, később nyelvészként kutatta is. Hát, efféle különös kalandokba keveredik az ember, ha autóverseny-rajongó!
