Utazni jó, ki ne tudná. Új helyeket fedezni fel – de az sem utolsó dolog, ha olyan helyszínekre juthat el közben az ember, amit már oly rég ismer, életének a részei: a versenypályákat. Franciaországi turném során a katedrálisok és kagylóval teli fazekak közé beékelődött Dijon, Le Mans, Reims aszfaltgyűrűje, és ráadásképp a mulhouse-i múzeum.
Dijon többnyire mustárt jelent a kicsit gourmand népek számára – viccelődtünk mi is, a városba begurulván egy-egy nagyobb, sárga épületet látva: na, megint egy mustárgyár! De igazából nem ezt akartam megízlelni. A dijoni sétát követően, a rekkenő augusztusban elindultunk a gps segítségével Prenois-ba. Végtelen szántóföldek között kacskaringózó, tökéletes simaságú utak vittek el oda, érezhetően a világ végére. Egyre alacsonyabb rendű csapásokra kellett lekanyarodni, míg nem Prenois határába értünk, ahol a francia falu poros békessége lengett körbe mindent.
Hát itt történt volna? Természetesen 1979. július 1-ére gondoltam, arra a Francia Nagydíjra, ami sporttörténelmi jelentőségűvé lett: először nyert a Renault-turbó Jean-Pierre Jabouille révén, de az igazi szenzáció mégis Gilles Villeneuve és René Arnoux csatája volt a 2. helyért. Tizennégy évesen legelső nyugati utam alkalmával épp apám Svájcba szakadt, volt osztálytársának pompás villájának tévéje előtt ültem, nekem megengedték, hogy ne vegyek részt az ebéden, illetve Zsuzsi néni odahozta a kosztot a tévé elé, hogy szememet nem kelljen levenni a képernyőről.
Nem is nagyon lehetett.
Már nem nagyon emlékeztem a pályára a tévéből, hiszen az utolsó F1-es versenyt 1984-ben rendezték itt (Lauda nyert!), és persze azt sem tudtam, mire számíthatok, elvégre a semmiből gurultam ide. A dombok mögött aztán feltűnt a létesítmény, irányító táblákkal, üres parkolókkal: Circuit Dijon-Prenois.
Nekem ilyenkor valamiért szaporább lesz a pulzusom, nem tehetek róla…
A színesbőrű biztonsági embernek megmutatom a PRESS feliratú igazolványomat, és megtapasztalom, hogy ennek a szónak Franciaországban van foganatja: bólint, mehetek. Ennyi bejutni egy versenypályára!
Igaz, nagy akció nincs is, de azért kiderül, hogy privát Porsche-tulajdonosok kupájának egyik versenynapja zajlik. Többnyire német úrvezetők lehetnek, mert a hangosbeszélő németül közli az eseményeket. A célegyenes menti kerítésnél bámészkodok egy kicsit. Látom, hogy itt is alapos átépítések történtek, nagy, modern boxépület húzódik a túloldalon, de aztán távolabb felfedezem a régi tornyocskát, és rajta a pódiumot: hát ott álltak valaha az én hőseim!
A nap szinte éget, a Porschék lassan kigurulnak a rajtrácsra, egy-egy pilóta büszkén fényképezkedik a versenygépével. Nem nagyon izgat, mi tagadás…
A hely szelleme a fontos, a jelene csak annyiban, hogy most történik mindez, de igazából a múlt számít ezúttal (is). Ami valaha itt történt, és távoli tévéképernyők előtt velem.
Minden megvan, ahogy egyik nagy írónk mondta, aki szintén tudott lelkesedni, ha nem is az autóversenyért, de a bridge-ért mindenképpen.
Aztán egy hét kalandozás jött, mindenféle hihetetlen helyeken, kis bretagne-i halászfalukban, óriássziklák között, amikor az eligazító táblákon feltűnt egy újabb név: Le Mans. Ugyan a 24 órás verseny nem igazán izgat, de mivel oly sok Forma-1-es pilóta életében játszott szerepet, és persze a Ferrari történetének is fontos része, kihagyhatatlannak ítéltem. Ráadásul rémlett, hogy olvastam valahol, a legelső nagydíj, az 1906-os Francia Nagydíj győztesének, Szisz Ferencnek külön emléksarkot szenteltek a múzeumban. Mert a pályához bizony múzeum is dukál.
Ide könnyebb volt eltalálni, már az autópályáról látszottak a hatalmas tribünök. Bizony, a Le Mans-i nem akármilyen létesítmény: eleve 17 kilométer hosszú, hatalmas lelátókkal, elvégre a 24 órát sokszor több mint 500 ezer ember szurkolja végig.
Az érkezés, a bejárat nagystílű, méltó a helyhez, ahol 1923 óta rendezik meg azt a versenyt, amire – korábban – azt mondták, hogy egy igazán nagy pilótának egyszer meg kell nyernie; a Monacoi Nagydíjjal és az Indy500-zal együtt. Más kérdés, hogy ez csupán egyetlen embernek sikerült, Graham Hillnek – akit ezzel a hármas sikerrel sem szoktak a legnagyobbak között emlegetni…
A múzeum valóban gazdag. Ami igazán érdekel belőle, Szisz, végül is nem túl bőséges, az említett emléksarkot nem leltem sehol és a személyzet is csak a fejét rázta: Francois Szisz? No, no, nothing… 
Pedig azért volt egy-egy emlék, a legelső, 1906-os pálya eredeti rajza, valamint Sziszről egy jó kis szecessziós alkotás, amint vadul hajtja a Renault-ját.
És különös, máshol tán nem is látható emlékek. Nuvolari sapkája, Ettore Bugatti utazókoffere, Luigi Chinetti Ferrarija, amit már a N.A.R.T. színeiben indítottak: ez a North American Racing Team volt az, ami aztán 1964-ben benevezte Surtees és Bandini gépét az észak-amerikai futamokra (mivel Enzo Ferrari összeveszett az olasz autóklubbal és hivatalosan nem indult), és Surtees végül a fehér-kék színre pingált Ferrarival lett bajnok.
Itt van Jacky Ickx szobra, egészen különös, a versenyautóban felvett pózban örökíti meg a pilótát, aki 6-szor nyert Le Mans-ban és a város díszpolgára egyben.
Egy óra bámészkodást, szemmel való simogatást biztosan megért. Kifelé menet viszont azt vettem észre, hogy a pálya nyitva van. Nosza, nem kellett több, megint elő a PRESS, és már érdeklődtem is a diszpécser lánytól, hogy be lehetne-e menni a pályára autóval. Egy pillantás az igazolványra, és szinte azonnal a bólintás: oui. Úgyhogy jöhetett némi abszolút terven felüli gyakorlatozás: körbeautókázni a Le Mans-i pálya területét. Azért mondom így, mert végül is a pálya egésze nem volt nyitva, de különböző szerviz- és átkötő utakon szépen körbe lehetett furikázni, megszemlélve majdnem mindent, ami itt fontos.
Le Mans – számomra 24 órából csupán másfél, de számomra győzelem volt!
És a végén (majdnem a végén, csak akkor még nem tudtam, hogy nem!), Reims. A Champagne-vidéki város határában, Gueux (ejtsd: Gö) falu mellett húz el az az országút, ami valaha a nagy, háromszög alakú pálya részét alkotta már a II. Világháború előtt is, majd a Forma-1 megindulása után is, a ’60-as évek elejéig. A végtelen hosszú egyenes ugyanaz ma is: egy út a francia határban, amin kamionok döngenek végig és autósok igyekeznek a dolgukra. Már messziről feltűnik az út bal oldalán a két sornyi tribün és jobbra a volt boxépület az irányítótoronnyal.
Hú… Annyi képről, régi-régi felvételről ismert helyszín. 1954-ben a Mercedes visszatérése és azonnali győzelme. 1958-ban Luigi Musso halála, és tán a legkülönösebb futam: 1961, pontosan 50 éve, amikor a legelső F1-es versenyén, az 50-es számú Ferrarival induló Giancarlo Baghetti győzni tudott.
Egy mitikus helyszín a kora délelőtti napsütésben. Egyszerűen jó itt kiszállni és lenni egy picit a pálya része. Bemenni a régi boxokba, amik mai szemmel inkább tűnnek valami háziállat óljának, mint ahol egykor Lotusokat, Porschekat, BRM-eket szereltek. 
Ott is van minden falon: Memoire des pilotes – Respect du site (A pilóták emléke, tiszteld a helyet). Reimsban ugyanis néhány éve rájöttek, nem kéne hagyni teljesen szétrohadni ezt az emlékhelyet. Nosza, kicsit kitatarozták az épületeket, újra felfestették az egykori reklámokat, úgyhogy majdnem minden úgy néz ki, mint hajdanán. És évente egyszer emléknapot tartanak, idén Jean Alesi volt a sztárvendég, aki persze itt sosem versenyezhetett.
Bóklászom, egyik boxba bemegyek, aztán a másikba, harmadikba is – mintha így üresen nem lennének teljesen egyformák. Amit csak lehet, lefényképezek, megörökítek, mert tudni vélem, mindez minek az örök-sége.
Aztán menni kell. Megfordulok, és a célegyenesben, a verseny menetével ellenkező irányban távolodom. Nyolcvannal megyek mindössze, és a visszapillantó tükörben sokáig látom, amint kicsinyedik a tribün, a főépület. Aztán bekanyarodom. Ez már egy másik kör.
És ezzel még tényleg nem volt vége.
Fréderic barátom azt tanácsolta, ha tényleg Colmar irányába akarjuk venni utunkat, feltétlenül nézzünk be Mulhouse-ban, mert van ott elképesztő múzeum, és tele van Bugatikkal, még Bugatti Royal is akad ott jónéhány. Majd meglátom, mondtam, köszi, hogy szóltál, magamban azt gondoltam: Bugatti, Bugatti, jól van, de nem esek hasra tőle.
Aztán amikor közeledtünk Mulhouse-hoz, csak bizsergetni kezdett a kíváncsiság: meg kéne nézni, mi van ott, aztán ha semmi különös, mehetünk tovább.
Semmi különös? Egyszerűen hihetetlen volt. A volt szövőgyár épületében egy olyan kollekció található, amitől elállt az lélegzet. Most arról nem is beszélek, hogy ennyi, az autózás legelső pillanatától való régiséget még sosem láttam, és valóban, a Bugattik is csodaszépek voltak.
De külön szárnyban sorakoztak egymás mögött-mellett a Forma-1-es gépek. Nem egy, nem tíz, hanem tucatszám. Az ötvenes évektől máig. Az a Ferrari, amivel Lorenzo Bandini 1964-ben megnyerte a legelső Osztrák Nagydíjat; a másik vörös gép, amivel Mario Andretti egyetlen ferraris győzelmét aratta az 1971-es Dél-Afrikai Grand Prix-n… És a végén már olyan masinák, amiket én már tudósítóként a boxutcában sétálgatva fotózgattam 15 éve: a McLaren-Peugeot, a Jordan-Peugeot, a Benetton-Renault, egy Prost.
Igazából nehéz is ehhez bármit hozzátenni szóban.
