Ha a Forma-1-ben kicsit járatos illető azt a szót hallja, „Copersucar”, lesajnáló, fejcsóváló mosoly jelenik meg az ajkán. Az jut eszébe, hogy itt temetkezett el szegény Emerson Fittipaldi. Most a brazil csapat legelső versenyét vesszük górcső alá. Ahol Wilson égett, Emmo pedig nyert.
Az ötlet még 1973-ban fogant meg: kellene egy brazil, nemzeti csapat a F1-ben. Arra lehetett alapozni, hogy a sao paulói testvérpár ifjabbika, Emerson már 1970 óta vitézkedett a Forma-1-ben, méghozzá sosem látott karriert futott be: 25 évesen világbajnok lett 1972-ben a csodás Lotus72-es volánja mögött. Lehetett hát álmodozni. Létre is jött a Fittipaldi Automotive, és a báty, Wilson, menedzserként is bevetette magát. Egyébként ő is odaért már a Forma-1-be, ment néhány futamon egy Brabhammel 1972/73-ban, de messze nem olyan sikerrel, mint Emerson. Így aztán az 1974-es évet arra használta fel, hogy támogatókat keressen – talált is! A Copersucar vállalat már régóta jelentős tényezője volt a brazil gazdaságnak: a cukoripari óriás akkoriban alkoholt is előállított, később pedig etanolban és bioenergiában utazott, illetve ügyködik ma is.
A nagy álomban tehát készek voltak részt venni, vagyis nemzeti büszkeségtől (is) vezérelve dollármilliókat áldoztak a projektre. Szerencsére a Forma Vee időkből a Fittipaldiknak volt már egy házi tervezőjük, Ricardo (Richard) Divila. Érthető módon, ő is lelkes volt, és egykettőre megalkotta az FD01 (Fittipaldi-Divila) modellt, ami egy dologban biztosan különlegesnek számított: a kocsi hátuljában, mintegy lezárásaként helyezte el a hűtőt… A motor, mint akkoriban a Ferrarin kívül szinte minden létező versenyautóban, Ford-Cosworth volt; de persze épp azon fordult meg minden, hogy ki milyen kasztnit varázsolt Mike Costin és Keith Duckworth világverő motorja köré.
Amúgy tetszetős volt az új kreáció, és ez annak is köszönhető volt, hogy a szintén brazil Embrear repüléstechnikai cég szélcsatornájában is tesztelhették – ami akkoriban, ne tagadjuk, úttörő dolognak számított. Ennek megfelelő volt aztán a Copersucar bemutatója is: 1974. október 16-án, Brazíliában (a fővárosról van szó ezúttal) és ott is a szenátus palotájában leplezték le az autót, ahol megjelent maga az elnök, Ernesto Geisel (neve, legalábbis németül „túszt” jelent…).
A csapat is formálódott: azt a Jo Ramirezt szerezték meg sportigazgatónak, aki a ’60-as évek elején a tragikus sorsú Rodriguez-fivérekkel együtt, Mexikóból érkezett a F1-be, és később olyan istálló oszlopos tagjává vált, mint a Ron Dennis fémjelezte McLaren.
Túl sok tesztre nem adódott mód, mivel az 1975-ös szezon meglehetősen korán, már január 12-án kezdetét vette, az Argentin Nagydíjon. Mint az várható volt, az újonc csapat a lehető legkülönfélébb gondokkal küszködött, úgyhogy Wilson – egyedüli Copersucar-pilótaként – a 23., azaz a legutolsó helyre kvalifikálta magát, több mint 11 másodperces hátránnyal a legjobb időhöz képest... Öccse, az immár kétszeres bajnok Emerson az 5. volt a McLarenjével. Az edzés meglepetése egyébként egy Shadow volt, amit Jean-Pierre Jarier vezetett, és megszerezte vele a pole-t, úgyhogy ez önmagában is jó példa volt arra, hogy a semmiből is oda lehet érni az élre.
A futam a szokásos argentin hőségben zajlott, és ugyancsak fordulatossá fejlődött. Kezdődött azzal, hogy Jarier alatt már a felvezető körben bedöglött az edzéselső Shadow, úgyhogy el sem startolt, szemben a két Brabhammel, úgyhogy a helyi hős, Carlos Reutemann, alias Lole, állt az élre, mögötte csapattársa és druszája, Carlos Pace.
Hunt, Lauda és Emerson követték őket, ám a nagy esemény mégis Wilson és az új Copersucar szereplése volt – negatív értelemben. A baljós 13. körben Wilson megcsúszott és a korlátba vágódott. A kocsi ugyan nem rongálódott meg nagyon, és a pilóta el is tudta hagyni a fedélzetet, amikor a FD01 egyszerre kigyulladt. Ugyan az argentin pályaőrök uralták a helyzetet, és elég ügyesen eloltották a tüzet, azért nincs mit szépíteni a dolgon: a Copersucar bemutatkozása egy nagy égés volt…
Még jó, hogyha van az embernek egy kétszeres bajnok öccse. Mert az történt, hogy Emerson szép lassan egyre előrébb lopózott. Pace szintén megpördült, Lauda lelassult, és bár Hunt megelőzte Reutemannt, Fittipaldi még az ő eszén is túljárt – a 35. körre mindenkit maga mögé utasított, és innen már nem engedett. Címvédő világbajnokként megnyerte a szezon első versenyét.
A keserves nyitóévben Wilson a sok, műszaki hibák miatt történt kiesés mellett még egyszer összetörte az addigra már alaposan átépített FD01-et, méghozzá a silverstone-e esőben. Mindez csak azért érdekes, mert forgatókönyv ugyanaz volt, mint Argentínában: míg a Copersucar romokban hevert, Emerson nyerte a futamot. Azt akkor még senki sem sejtette, hogy ez volt utolsó F1-es sikere. Mert aztán a McLarent ott hagyva, 1976-ra ő ült be a brazil versenygép cockpitjében. De ez már egy másik, még sokkal szomorúbb történet…
