Gilles Villeneuve minden overallján nagy betűkkel virított a Giacobazzi felirat. Az 1915-ben alapított borkereskedő cég egész ferrari karrierje során támogatta a kanadai legendát. A ma 40 éves Jonathan Giacobazzi nem csak gyerekkorától ismerte Gilles-t, de jelenleg ő a Villeneuve-kultusz egyik legodaadóbb ápolója. Jó volt vele beszélgetni.
Abban a szerencsében volt része, hogy gyerekként ismerhette meg Gilles Villeneuve-öt. Milyennek látta?
Amikor Gilles meghalt, 9 éves voltam, úgyhogy nagyon sok mindenre élesen emlékszem. Azon kevés olaszok közé tartozom, akiket nem érdekel a foci, viszont mindig is rajongtam a Forma-1-ért. Nagy dolognak számított ám megismerni őt a számomra is. Olyan volt, mintha kedvenc hősöd eléd toppanna a képregényből vagy a tévésorozatból. Más kérdés, hogy amikor az apám bejelentette, hogy Gilles jön, azt képzeltem, hogy olyan lesz, mint a közvetítésekben: sisakban, overállban lép be hozzánk. Úgyhogy kicsit csalódtam, amikor civilben jelent meg. Nagyon kedves, szerény embert kell elképzelni, aki pontosan tudta, miféle lelkesedéssel viseltetem iránta. Amikor 9 éves lettem, tehát a halála évében, 1982. február 5-én eljött a születésnapomra, és nekem ajándékozta a versenyzőcipőjét, a kék Simpsont. Egy kisfiúnak, aki lehet, hogy egy óra múlva elhányja, vagy elveszti, esetleg elcseréli – de odaadta. Mondanom sem kell, máig megvan, és tán a legbecsesebb darabja a gyűjteményemnek, mivel ez csakis nekem szólt.
Milyen kapcsolata volt a pilótával a családjának?
Gilles a barátunk volt, nem egy versenyző, akit szponzoráltunk. Apám jóban volt Enzo Ferrarival, és amikor leszerződtette Gilles-t, Lauda helyére 1977 végén, felhívta. Azt mondta neki, Te, Antonio, nektek vannak érdekeltségeitek a tengerentúlon, Kanadában, az USA-ban. Itt van ez az új fiú, teljesen üres az overállja, próbáljatok kicsit segíteni kicsit. Így is lett. És mi nagyon sokat köszönhetünk Gilles-nek, hiszen általa szinte mindenhol megismerték a Giacobazzi nevet. Apámat sokszor vitte el elképesztő autós és helikopteres utakra, egyszerűen jól érezték magukat együtt. Szinte családtagnak számított.
A tragédia után Giacobazzi teljesen hátat fordított a Forma-1-nek. Miért?
Gilles-lel együtt ez a kapcsolat is meghalt ott, Zolderban. Holott, sokan akarták, hogy maradjunk. Szóba került Niki Lauda, aki akkor jött vissza. Bernie Ecclestone is kardoskodott mellette, győzködte apámat, hogy válasszunk új pilótát. Monte Carloban, egyetlen versennyel Gilles halála után, Pironi is megkereste apámat, és átadott neki egy papírt, amin le volt írva, hogy mennyibe kerülne a vele való együttműködés, mennyit kér az overállján és a sisakján elhelyezendő hirdetésekért. Szóval, ennyit ennek az embernek a lelki világáról… Nem maradtunk tovább. Később egy-egy kisebb segítséget nyújtottunk barátoknak, üzleti partnereknek, mint volt Gianni Morbidelli vagy Pedro Diniz, de ez már másról szólt, mint Gilles esetében.
Mikor látta Gilles-t utoljára?
Az imolai hétvégén. Egy nagy ebédet adtunk a csütörtökön, és ott volt Gilles, Joanna és Pironi is, meg a nemzetközi sajtó nagy része. Remek nap volt, mindenki hosszan maradt, a versenyzők sem szaladtak sehová, koradélutánig együtt ültünk. Aztán jött a verseny, és ahogy Pironi az utolsó körben az egyezség ellenére megelőzte Gilles-t. Az autóból egyenesen a mi motorhome-unkba rohant, teljesen kiborulva. Apám beszélte rá, hogy legalább a rajongói kedvéért menjen fel a pódiumra. Aztán visszatért, és a 2. helyért járó tálat odavágta a sarokba, azt mondta: - Ez nem nekem jár, az enyémet valaki ellopta. Pironi nevét nem ejtette ki. A tál ott maradt, majd apám egy hét múlva felhívta Gilles-t, mi legyen vele, nem akartuk megtartani, nem mi kaptuk. – Hozd el Zolderba – mondta Gilles –, és add oda a Ferrarinak. Végül apám egy üzleti ügye miatt nem tudott elmenni Belgiumba, de a kollégája elvitte a tálat, ami aztán később a berthierville-i Villeneuve Múzeumba került.
Most, több mint harminc évvel Gilles halála után hogyan látja őt a Forma-1 nagyjai között?
Egy igazi tifoso válaszát fogja hallani: ugyan nem volt világbajnok és csak hat versenyt nyert, ő volt a leggyorsabb, a küzdő szelleméről nem is beszélve. 1979-ben Scheckter lett a világbajnok, de mindenki úgy emlékszik vissza, hogy ez Gilles Villeneuve éve volt. Ugyanez érvényes a maiak többségére is: egy átlag olasznak fogalma sincs, ki az a Webber, Rosberg vagy Hülkenberg. De Gilles-ről mindenki hallott már, a neve ma is él, és ez mindent elmond arról, milyen helyet foglal el a Forma-1 történetében.
Zolder után hogyan alakult a kapcsolatuk Joannával és Gilles gyerekeivel, különösen Jacques-kal?
Joannával szoros maradt a viszony, máig jóban vagyunk. Amikor Jacques az olasz F3-ban kezdett versenyezni, kicsit segítettünk neki. Gyerekkora óta ismertük, és ő hálás is volt nekünk, mert 1982-ben, Gilles halála után csak mi voltunk azok, akik kifizették a családnak a teljes évre szóló szponzori pénzt, amit még a Marlboro sem tett meg. Aztán amikor Jacques már a F1-be érkezett, elmentünk egy imolai tesztre, apámmal együtt. Akkor már más volt. Jacques bemutatott a menedzserének, még Julian Jacobi vitte az ügyeit, mondta, vele tárgyaljunk, és eltűnt. Utána nem is érdekelte az egész, nem kereste velünk a kapcsolatot. Nagyon különös, furcsa ember vált belőle…
Miképp került a tulajdonukba a Ferrari 312T4-es? És hogyan kell bánni egy ilyen legendás versenyautóval?
Apám ott volt az 1979-es zárófutamon, Watkins Glenben, amit Gilles fantasztikus versenyzéssel nyert meg. Az évad végén beszélt Enzo Ferrarival, és jelezte neki, hogy megvenné az egyik autót. Melyiket? – jött a kérdés Maranelloból. Apám azt felelte, hogy amelyikkel Glenben nyert. Tudta ugyanis, hogy ugyanezzel a kocsival érte el a fantasztikus 2. helyet Dijonban, és ezzel ment Zandvoortban is – tehát csupa legendás versenyről van szó. Egyébként Gilles összesen 6 futamon vezette z a 041 gyári számú 312T4-et. Szóval, aztán decemberben szóltak a Ferraritól, hogy rendben van az ügy, és apám megvásárolta a 312T4-est. Azóta rengeteg ajánlat érkezett már rá, de nem eladó. A régi szerelőgárda tartja karban, az idei évig Giulio Borsarival az élen, és most, az ő halála után Paolo Scaramelli vette át a munkát. Évente két-három alkalommal beindítjuk a motort, meg egyszer-egyszer fut a kocsi, mint legutóbb Brisighellában, a Lorenzo Bandini Trófea átadásakor.
Minden nap lemegy a garázsba? Megnézi? Megsimogatja? Beül?
Amikor kicsit voltam, nagyon sokszor belemásztam, élveztem a lehetőséget. Ma már más a helyzet, sokkal jobban tisztelem a 312T4-et, mert átérzem, mit jelent, mit reprezentál.
A ’79-es Ferrarin kívül a világ tán legteljesebb Villeneuve-gyűjteményét tudhatja a magáénak. Hogyan állt össze kollekció?
Sok tárgyat, emléket kaptam a Ferrari-szerelőktől, Gilles menedzserétől, Gaston Parenttől, a rajongóktól, és néhány darabot aukción vásároltam. Az utóbbi időben nagy öröm ért: régóta szerettem volna megszerezni azt a Ferrari orr-részét, ami a zolderi balesetben szakadt le, és a pályabiztonságiak egykori főnöke őrizte. Tizenkét éven át könyörögtem érte – nem kaptam meg, de most, amikor az illető meghalt, a végrendeletében rám hagyta… Tényleg sok mindenem van, ami Gilles-lel kapcsolatos, ám hozzá kell tegyem, ezek a darabok nem a gyűjtőszenvedély miatt, hanem kizárólag Gilles miatt fontosak. És nem vágyom megszerezni a pick-upját, a helikopterét, a Ferrari 308-asát – mert nem kell minden, nem akarom birtokolni az életének minden hátramaradt darabkáját. Valaki nemrégiben egy sisakot és egy overállt 200 ezer euróért kínált megvételre. Nem vásároltam meg, mert ez a szenvedély nem erről szól.
