Mindenki, aki ismerte, állítja: ő volt az autóversenyző eleven szobra. Végtelenül gyors, tökéletesen precíz és pontos, és ezzel együtt csöndes, már-már visszahúzódó. Amikor 32 évesen meghalt, Chris Amon könnyeivel küszködve csak ennyit mondott:
- Ha ez megtörténhetett Jimmyvel, akkor miben reménykedhetünk mi, többiek?

Jim Clark 75 évvel ezelőtt, 1936. március 4-én született a skóciai Kilmanyben. Hat éves volt, amikor a szüleivel egy farmra költözött. Nem kell hozzá Freudnak lenni, hogy későbbi befelé forduló személyiségét elemezve megállapítsuk: a vidéki környezet, a falusi életforma örökre meghatározta a világhoz való viszonyát. Bár a Forma-1 már az 1960-as években is csillogás és a hírnév világát jelentette, Clark bajnokként is sokszor hangoztatta, hogy ő csak egy "egyszerű parasztgyerek", aki a szeles skót lapályon érzi magát a legjobban; ezért amikor csak tehette, hazatért a birkák mellé, legfeljebb vadászgatott kicsit. Ahogy egy rendes szigetországihoz illik, a szüleivel teázott, nővérével sétálgatott, és bár a csinos modell, Sally Stokes személyében hosszú évekig állandó barátnője is volt, sose nősült meg. Mint mondogatta: addig, amíg vissza nem vonul, nem akar családot alapítani...
A farmergyerek minden munkát, amit rábíztak végtelen odaadással és precizitással végzett, ahogy ezt szigorú atyja megkövetelte tőle. Sokan ennek a mindig rajta lévő megfelelési kényszernek tudták be azt is, hogy a hihetetlenül sikeres és győzedelmes Clark mintha állandóan szorongott volna, aminek a legjellemzőbb jele volt, hogy örökké tövig rágta a körmét... Egyszer, amikor rászóltak emiatt, így vágott vissza:
- Mért, mások cigiznek, én körmöt rágok.

Clark sikerei, bár a maguk idejében világra szólóak voltak, mára kevés maradt meg belőlük dokumentumszerűen, hiszen az 1960-as években a televízió még Angliában sem közvetítette a versenyeket, nem hogy élőben, de felvételről sem. Az első teljes F1-es szezon, amire a BBC szerződést kötött, 1971-ben volt - amikor Clark már három éve halott volt.
Szóval, ki is volt ez a Jim Clark? Akit egyébként a magyar olvasók is szinte az első F1-es sztárok között ismerhettek meg, hiszen Almássy Tibor  "Autóversenyzők, versenyautók", című, először 1975-ben megjelent könyvében (ami tán az első magyar F1-es kötet volt - és maradt még hosszú ideig) személyes élményei alapján bőven mesél a skót bajnokkal való barátságáról.
Clark, egyedülálló módon, minden, vagyis 72 Forma-1-es versenyét Lotusszal futotta, minden győzelmét (25) és kudarcát Colin Chapman csapatában érte el. Jócskán több akadt a sikerből, elvégre ő volt az, aki legutolsó 1. helyével - amit egyébként utolsó F1-es versenyén ért el -, megdöntötte a már akkor is félistenként tisztelt Juan Manuel Fangio rekordját, a 24 nagydíj-győzelmet: neki az 1968-as dél-afrikai diadallal 25 elsősége lett. Ezt majd további 5 évvel később Jackie Stewart szárnyalja túl, az a Stewart, aki harminc év elteltével is így vélekedik Clarkról:
- Abszolút a legnagyobb volt az én szememben. Merem állítani, ha Jimmy életben marad, lehet, hogy belőlem sose lesz világbajnok, annyival jobb volt mindenkinél, nálam is.
Minden visszaemlékező megkülönbözteti az autóversenyző Clarktól a magánembert. Mintha a kettő nem is ismerte volna egymást, csak egy testben lakoztak. Egyik legjobb skóciai barátja, Pat Mennem sok időt töltött vele együtt, és jól ismerte a "titokzatos" Jim Clarkot.
- Míg mondjuk Graham Hill volt a Forma-1 élő nagykövete, hihetetlenül népszerű és olyasvalaki, aki élvezte az ezzel járó pörgést és nyüzsgést, Jimmy, amikor kiszállt a Lotus üléséből, legszívesebben elbújdosott volna. Nem szerette, hogy folyton lóg rajta valaki, a hátát lapogatja, a kezét szorongatja. Nem érezte magát sztárnak csak azért, mert azt tette, amihez értett. Jellemző volt rá, mennyire fel tudott oldódni otthon, Skóciában. Egyszer elkísértem a helyi piacra. Találkoztunk egy sereg régi ismerősével, akikkel beültünk ebédelni. Ott ült velük a Forma-1 világbajnoka, és egy szó sem esett az autóversenyzésről, csak arról, hogy mit csinálnak a birkák, milyen lesz a termés. És Jimmy jól érezte magát, egy percig sem hiányzott neki, hogy az előző vagy a következő futamról kérdezgessék.
Mennem azt se titkolta, hogy Clark életének ez a kettőssége néha már-már depressziót idézett elő a pilótánál, és ilyenkor néha a pohár fenekére nézett.
Ám mindez egy percig sem látszott meg rajta versenyzés közben. Sőt, vannak, akik vissza tudnak emlékezni a vidám, joviális Clarkra is, mint például szerelője, Dave Sims:
- Rouenben történt, hogy a nap végén leültünk sörözni, de sajnos az lett a vége, hogy a Lotus-szerelők és a Brabham-szerelők kicsit összeverekedtek. Kiszállt a rendőrség is, és bizony néhány hőbörgőt szépen bevittek az örsre éjszakára. Nem tudom, ki volt az, aki Clarkot értesítette, minden esetre hajnalban megjelent a jardon, és "kiszabadított" valamennyiünket. Röhögött az egészen, és volt benne annyi cinkosság, hogy Colinnak egy szóval sem említette a fennforgást, szerintem nem is tudott róla soha.
A legtöbben azonban azt a Clarkot idézik fel a legszívesebben és a legnagyobb tisztelet hangján, aki zöld színű Lotusa kormánya mögött szinte legyőzhetetlen volt az 1960-as évek derekán. És amikor átment az USA-ba, egyszerűen szóhoz sem engedte jutni az amerikaiakat, hiszen első nekifutásra simán megnyerte a híres Indy 500-at 1965-ben. Ő az egyetlen szereplő az autósport történetében, akinek sikerült, hogy egy évben legyen F-1 világbajnok és Indy-győztes. Az Indyt fanyar humorral kommentálta: - Nem volt rossz, csak ne lettek volna ott az amerikaiak...!

- Számomra nem volt probléma, hogy csak második számú pilóta voltam Jimmy mögött - vallotta meg Trevor Taylor, aki 1961-1964 között Clark csapattársaként versenyzett. - Nagyon nagy figura volt. Velem sosem éreztette, hogy ki a jobb, ki a nagyobb. Sosem beszélt a győzelmeiről, a sikereiről. Elképesztően szerény volt.
Lehet mondani: volt mire szerénynek lennie, még akkor is, ha sok kortársa szinte betegesnek tartotta Clark visszahúzódó magatartását.
Sims, a szerelő anekdóták mellett tud mesélni róla mást is:
- Valami hihetetlen érzéke volt hozzá, hogy megállapítsa, mi a rossz az autóval, mit kellene állítani, megnézni. Ha valamiről azt mondta, hogy ezzel gond van, az úgy is volt. Egyszerűen tudta.

Azon máig megy a vita, hogy meg lehet állapítani, ki volt minden idők legnagyobb autóversenyzője. Valószínűleg nem, mert nincs is értelme - olyan ez, mint Bachot mérnénk Bartókhoz, vagy Leonardót Van Gogh-hoz. Bár az autóversenyzés története nem vetekszik még a művészettörténet távlataival, a sport életében bekövetkezett változások egy fél évszázadon belül is elképesztőek voltak. Az biztos, hogy amikor - így: többes számban - a legjobbakról beszélünk, Clarkot nem lehet kihagyni a Top 10-ből, de talán legjobb 5-ből sem. Egy korszakot jelöl, egy emberként: Fangio, Clark, Prost, Senna, Schumacher - és máris megvan az 5 név, és máris rettenetesen igazságtalanok voltunk Ascarival, Moss-szal, Rindttel, Stewarttal, Fittipaldival, Laudával, Schumacherrel - felesleges is sorolni.

Amit Clarkról mindenki elmond, hogy ennél a skót fiatalembernél az autóversenyzés olyan volt, annyira természetes, mint ahogy a levegőt vette. Szintén a volt csapattárs, Taylor fogalmazta meg:
- Ilyennek született. Ez volt ő. Ott van Graham Hill, egy remek pilóta, de mit kellett neki melózni a sikerért. Brusztolni. Clark meg...
Stewart hozzáfűznivalója mindehhez:
- Utánozhatatlan vezetési képességei és ami még jellemzőbb: stílusa volt. És hallatlan szerencséje is azzal, hogy egymásra találtak Colin Chapmannel, aki valóban egy eleven zseni volt. Ketten együtt egyszerűen olyan távlatokat adtak a Forma-1-nak akkor, hogy tényleg nem lehetett nyomukban maradni.
Ezért is volt mindenki számára elemi sokk, amikor 1968. április 7-én délután, illetve este meghallotta: Clark halott.
Aznap eredetileg egy Brands Hatch-i sportkocsiversenyen kellett volna induljon, a BOAC 500-on, egy gyári Forddal, de Colin Chapman akkor kötötte meg a F1-et szintén forradalmasító reklámszerződését a Gold Leaf cigarettamárkával. A projektben a Forma-2-es versenyek is benne voltak, és Chapman szerette volna, ha az évadnyitó hockenheimi futamon a legjobb pilótájával áll rajthoz az új, fehér-piros-arany színekben pompázó autóval. És a legjobb pilótája Clark volt. Utolsó estéjén készült róla egy kép: söröznek, Clark emeli a kupáját - mire ittak vajon?
A kora áprilisi idő kegyetlen hideg volt, párás, nedves. Clark nem volt jó kedvében, az autó sem úgy muzsikált, ahogy megszokta. Reggel, a hotelban viccesen azt mondta Derek Bellnek, aki szintén az indulók között volt:
- Ha majd lekörözni készülsz, félrehúzódom...
Bell csak mosolygott megilletődötten: lekörözni Jim Clarkot? Pont ő?
A futam 5. körében a 8. helyen hajtott, amikor a célegyenes utáni kanyarban eltűnt a hockenheimi pályát körülvevő sűrű fák között. Sose tért vissza többé.
A baleset okát illetően több teória is szárnyra kapott. A legvadabb arról szólt, hogy egy kislány szaladt át előtte a pályán, őt kerülte ki... Beszélték, hogy minden előzetes figyelmeztetés nélkül lefulladt a Lotus motorja. Aztán, mivel a jobb hátsó gumin egy elég nagy vágásszerű hibát találtak, a defekt is szóba jöhetett. Megrázóak a képsorok, ahogy a csapattárs, Graham Hill pulóveresen segít összeszedni a Lotus roncsait, vonszolja a többiekkel az összeroncsolódott versenygépet a fák között...
Még egyszer Taylor, aki nagyjából ugyanazt mondta, mint a fent idézett Chris Amon:
- Ültünk a lakókocsiban, amikor valaki bejött a halálhírrel. Rögvest az gondoltam: ez nagyon rossz vicc. Aztán jött a még rémesebb ráismerés: most mi lesz? Velünk? Nélküle?
Negyvenhárom év telt el azóta. Új hősök, új sztárok jöttek, meg is haltak közülük jó néhányan. Ahogy mondani szokás, az élet ment tovább. Elképzelhetetlen a 75 éves Jim Clark. Egy mosolygós, fiatal bajnokra emlékezünk, akiről máig úgy tartják: a legnagyobbak egyike volt.